Ez a meglehetősen nyálas dal nekem 1967 tavaszához és Szőlősgyörökhöz kötődik. Sétálok a Lengyeltóti felé vezető országúton, és a többi között ezt dúdolom. Egyetem előtt - a Magyar Néphadseregtől egy baleset (bokaszalagszakadás) miatt leszerelve - egy félévet a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szőlősgyöröki nevelőotthonában dolgoztam gyermekfelügyelőként. Már többször írtam arról, hogy érettségi után (katonaság előtt) kezdtem ezt a pályát, és biztos voltam benne, hogy nekem ezt kell csinálni. Szőlősgyörök a második állomás volt ezen az úton - amit, amikor "véglegessé" vált, vagyis amikor már nem "idénymunkásként" csináltam, gyorsan, menekülésszerűen el is hagytam. De most nem erről akarok mesélni.
A nevelőotthon az egykori, hatalmas angol parkkal rendelkező Jankovich-kastélyban volt. (Most rákerestem az interneten, hirdetik, csaknem két évtizede üresen áll, romlik. A valaha létezett szocializmus "bűnlajstromához" tartozik, hogy a hajdani nemesi kastélyokba, kúriákba állami gondozott gyerekeket vagy gondozásra szoruló öregeket, tüdőbetegeket költöztetett. De ez sem témája ennek a bejegyzésnek.) A kastély egyik szárnyában voltak a nevelői lakások. Én három másik egyedülálló férfival egy emeleti lakáson osztoztam. Semmi emlékem arról, hogy ez okozott-e valami kényelmetlenséget, zavart, pedig biztos okozott. Emlékeim szerint jól kijöttünk egymással. A baráti társaságomat azonban nem ők jelentették, hanem két, egymással rokonságban álló, nálam másfél-két évtizeddel idősebb házaspár. Szabadidőm nagyrészét a két férfival való ultizással töltöttem. (Egyforintos alapon játszottunk, általában vesztettem, de ez is mellékszál. Az is, hogy egyikük, Sanyi, évtizeddel később idült alkoholista skizofrénként bukkant fel az életemben, és már nem emlékszem, hogy sikerült megszabadulnom tőle. Vannak dolgok, amiket az ember igyekszik eltemetni.) Néha akkor is ultiztunk, ha én vasárnapi ügyeletben voltam, a gondjaimra bízott gyerekek fociztak vagy a parkban csatangoltak, mókusokat nyúztak meg elevenen (tényleg volt egy gyerek, V. Gyuri, akiből később életfogytra ítélt bűnöző lett, aki ebben lelte élvezetét; valahol ma is megvan a nagymamájának a levele, amiben azt kéri, bármennyire is nehéz, szeressem - az akkor kb. 14 éves - Gyurikát, mert nehéz gyerekkora volt a szüleivel.... Hogy mennyi mellékszál van ebben a bejegyzésben!). Szóval ilyen vasárnap délelőttökön beültem Sanyiékhoz kártyázni, és ha az ablakon át észrevettük, hogy az igazgató közeledik, akkor a másik oldalon lévő ablakon kiugrottam.
És hogy elérjünk a dalhoz, ha nem ultiztam vasárnap, akkor sétálni mentem. A legközelebbi falu Lengyeltóti volt, hát oda és vissza. S közben az aktuális slágereket énekeltem.
Ha nem derült volna ki: szerettem Szőlősgyörököt, szerettem a srácokat (na jó, nem mindegyiket), kedveltem a kollégáimat (khm... nem mindegyiket). Fiatal voltam. És nem véletlen, hogy ezt a dalt dúdoltam...
Utolsó kommentek