Vannak (és sajnos maradnak) hatalmas lyukak a műveltségemen, de vannak alkalmak a stoppolásra. A napokban ford megemlékezett a blogjában arról, hogy ötven éve jelent meg Ginsberg Üvöltése. Elolvastam, most először. Fantasztikus volt.Rádöbbentem, hogy nekem mostanáig kimaradt a teljes amerikai beat irodalom. Tudtam róla, olvastam róla (talán még történelem óráimon is szót ejtettem róla), és megvan irodalomban, filmben, zenében, filozófiában, politikában mindaz, ami ebből, a beat nemzedékből (is) jött, de őket nem olvastam. Így aztán most levettem a könyvespolcomról (mert azért egy tisztességes sznob beszerezte) az alapművet, Kerouac regényét, az Útont. Tudtam, hogy korszakos mű, de az első harmadában úgy tűnt, hogy a "korszakos" ezúttal azt jelenti, nagyon is korhoz kötött. Aztán egyszercsak elkapott, és már letehetetlen volt. A szabadság, a korlátozatlanság, a "csak rajtam múlik" olyan sodrását adta, hogy úgy éreztem, ha ezt én időben elolvasom, a gondolkodásom, talán az egész életem másként alakult volna (nem alakult volna másként). Az utolsó, tizenöt soros mondatnál pedig elbőgtem magam. "... Dean Moriartyra gondolok."
A történethez hozzátartozik, hogy közben még gyorsan elolvastam egy rövid tanulmányt Kerouacról, abból az amerikai irodalomtörténeti kötetből, amelyet pár éve Berlinben egy utcai árustól vettem. 1986-ban voltam először (az akkor még Nyugat-)Berlinben, s a város valami hihetetlen (s a Fallal némileg szürreális) szabadságélményt jelentett. De hát végül is JFK azt mondta: "Ich bin ein Berliner".
S hol van már mindez.
Utolsó kommentek