(Ezt a bejegyzést A vajszínű árnyalat blog vendégeként írtam.)

Alsóközéposztálybeli értelmiségiként Toscanában nyaraltam. Két hét, Firenze, Pisa, Siena, Arezzo, Certaldo, Cortona, San Gimignano, Barga, Viareggio, dombok, hegyek, tenger, Michelangelo, Pierro della Francesca, Ghirlandaio, Fra Angelico, Boticelli stb. Firenzétől 23 km-re egy 18. századi majorsági épületből kialakított panzió volt a bázis, amely valójában melléképülete volt egy ősi családi kúriának (a 15. szd-ban házassági kapcsolat a Mediciekkel, a borpince felett az évszám 1629, 500 olajfa stb.) De nem ezekről a csodákról akarok írni, hanem egy fura élményről. Mint említettem, az alsó középosztályhoz tartozom, s ennek folyományaként (igazán nem panaszkodom!) az interneten felkutatott "Farmhouse" legolcsóbb apartmanjában laktunk feleségemmel. Így lett a szomszédunk Vologya, az ukrán vendégmunkás (rabszolga). Első este valami technikai problémánk adódott, s feleségem elment, hogy az egyébként tök üres és sötét házban keressen valaki személyzetet. A tulajtól tudtuk, hogy az adott pillanatban mi vagyunk az egyetlen vendégek (ő maga is nyomban megérkezésünk után a tengerre távozott), ezért amikor zenét hallott kiszűrődni a szemben lévő vastag tölgyfaajtó mögül, bekopogott. Előkerült egy 50 körülinek látszó férfi, aki az angolunkra, németünkre csak olaszul válaszolt, de készséges volt és mosolygós. Megértette a problémánkat, segített, majd távozóban megkérdezte, honnan jöttünk. Amikor meghallotta, hogy Hungary, Ungheria, fülig szaladt a szája és oroszul közölte: "Akkor szomszédok vagyunk, én Ukrajnából jöttem". Itt most nem részletezendő okok miatt az orosz nyelv, az oroszok (meg az ukránok, bolgárok) gyengémet képezik, úgyhogy beszélgetésbe elegyedtünk. Két-három percet dumáltunk, aztán a következő két hétben néhány mondatot, amikor véletlenül összefutottunk, és megkérdezte, "Vszjo normalno?" (Minden rendben?).  Egyik délelőtt megmutatta nekünk a birtokot: szőlőt, a borpincét. Utolsó este pedig bementem hozzá öt percre egy kis grappával, hogy elbúcsúzzam. Szóval nem folytattam mélyinterjút, nem kötöttünk életre szóló barátságot, de a második nap hirtelen észrevettem, hogy tegeződünk (sajnos már rég túl vagyok azon a koron, amikor a pesti boltok huszonéves alkalmazottai kapásból letegeznének). Amit megtudtam róla: 43 éves, 15 évig tanított egy ternopoli szakiskolában, öt éve van itt, évente egyszer látogat haza, ahol felesége, valamint egy 14 és egy 20 éves gyereke van. "Kell a pénz" - mondta. Heti 100 eurót kap, ezért minden a majorságban, a szőlőben, a pincében adódó munkát elvégez ("télen kevesebbet kell dolgozni"). Egy kb. 4x4 m-es szobában lakik együtt egy fiatalabb ukrán sráccal (aki vagy nem tudott oroszul vagy nagyobb fenntartással viseltetett velünk szemben, vagy egyszerűen morcabb természetű; s felbukkant néha egy fiatal ukrán nő is), nem éppen úrias körülmények között. (A félreértések elkerülése végett: bár szomszédok voltunk, nekünk egy kétszintes - bár részben tetőtéri - teraszos apartmanunk volt.) Mondta, hogy nagyon sok ukrán dolgozik errefelé, de Nápoly környékén is. Ennyi a "történet", amihez a feleségemnek annyi kommentárja volt: azért a Gorbacsov 20 éve nem gondolta volna, hogy ukrán vendégmunkások dolgoznak majd Olaszországban.

Természetesen tudom, hogy ukránok (meg kárpátaljai, s persze erdélyi magyarok) dolgoznak a szabolcsi földeken, tudom, hogy ukránok batyuznak a kőbányai piacon, s azt is tudom, hogy az 50-es évek (nyugat)német gazdasági csodája nagy mértékben alapult az olcsó délolasz, spanyol, görög és török munakerőn. És mégis... Valamiért foglalkoztat a dolog.