Kezdődik az olimpia. Mivel mostanában fanyalogni illik róla, tudom, hogy sokak szemében leszek bunkó, amikor közlöm: nézni fogom, amit csak tudok (éjjel, sajnos, nem bírok sokáig fönnmaradni), szurkolni fogok a magyaroknak, és valószínűleg el fogok érzékenyülni, ha látom, hogy egy magyar győztes a Himnusz alatt a könnyeivel küszködik.

De: nem ehhez fog igazodni az életem, nem lesz tragédia, ha valamiről lemaradok, és nem csak a magyaroknak fogok drukkolni. Vannak mások is – például az oroszok vagy a latin-amerikaiak –, akiket különböző, teljesen szubjektív okokból szeretek, s lesznek bizonyára etióp, angol vagy – horribile dictu ­– kínai versenyzők, akiket most fogok megszeretni, és ha az ő győzelmi örömüket vagy meghatottságukat látom, akkor is elérzékenyülhetek.

Szeretem az olimpiát, mert szeretem a sportversenyeket (már ahol ember küzd emberrel, mert a Forma-1 például teljesen hidegen hagy), és szeretem az ünnepeket.

Nem vagyok (teljesen) hülye, és tudom, hogy igazuk van a fanyalgóknak is. Biokémia, üzlet, politika a bírálatok tárgya. Csak éppen az nem tetszik, hogy úgy tesznek, mintha ez most, Pekingben jelenne meg vagy válna nyilvánvalóvá.

Azt mondják, már nem a sportolók, hanem a kémiai laborok és az orvosteamek versenyeznek egymással, és ez sajnos igaz. De ezt tudjuk azóta, hogy a 70-es években férfias küllemű és orgánumú NDK-s lányok nyerték az úszóversenyeket. Attól még szeretjük őket – a mieinket –, és nagyon reméljük, hogy nem buknak le a doppingteszten. Ami nem ugyanaz, mintha azt hinnénk, hogy nem használnak „teljesítményfokozó” vagy „fáradtságérzetet csökkentő” szereket (s végül is nem mindegyikük hal bele). S vajon kit érdekel, hogy 10-12 éves gyerekeket cirkuszi állatként idomítanak, hogy tornász- vagy úszóbajnok legyen belőlük. (Amikor az ország „Egérkéje” visszavonult, megfogadta, hogy soha többé az életben nem megy vízközelbe.)

Üzleti szempontok, a szponzorok, a hirdetésekből élő tévétársaságok határozzák meg az olimpia – hangzik a keserű vád. Pedig hát legkésőbb 1996, Atlanta óta ez egyértelmű; az volt már maga döntés, hogy az újkori olimpiák centenáriumára nem Athén, hanem az amerikai város kapta a rendezés jogát. (Mellesleg: mi az, amit ma nem a pénz határoz meg? Egészségügy? Oktatás? Az, hogy a pamuttrikót Hódmezővásárhelyen vagy egy kínai kisvárosban hurkolják össze?)

Az olimpia – ahogy anno dacumál Coubertin báró és Kemény Ferenc elképzelte – úriemberek versengése volt, azoké, akik kedvtelésként űzték a sportot, s az amatőrséget olyan szigorúan vették, hogy Jim Thorpe amerikai atlétától az 1912-es olimpia után egy évvel visszavették az öt- és tízpróbában nyert aranyérmeit, mert évekkel korábban meccsenként 2 dollárért játszott egy alacsony osztályú, helyi baseballcsapatban. Az 1950-es évektől az olimpiákon főszerepet játszó „szocialista” országok versenyzőiről – mondjuk egy Puskás „Öcsiről” – csak a teljesen hülyék gondolhatták, hogy valóban amatőr. Meg a képmutatók, akik még évtizedekig ragaszkodtak az amatőrség látszatához, és ezért kitiltották az olimpiákról a világ legjobb focistáit és kosarasait.

Politika. Egyszerűen marhaság politikamentes olimpiáról beszélni, hiszen a célja a nemzetek, országok közti béke és barátság szolgálata volt: „A béke vagy te, sport!” – hangzik Coubertin ódája. Nem vagyok teljesen tudatlan hülye és nem vagyok naiv. Tudok róla, hogy például az 1920-as olimpiáról kizárták az első világháborúban vesztes országok sportolóit. Tudok róla, hogy Hitler mire használta föl az 1936-os olimpiát, megőrizte ezt az utókor számára a zseniális Leni Riefenstahl náci propagandafilmje. (A világ persze bonyolult: Göring hazahívta a nácik elől már emigrációba menekült zsidó Helene Mayer tőrvívót, aki a döntő után a dobogó második fokán állva náci köszöntéssel, felemelt karral ünnepelte az eredményhirdetést – az első egy magyar zsidó, Elek Ilona lett; s a fajelmélet nagyobb dicsőségére a berlini olimpia legnagyobb sztárja egy amerikai fekete bőrű atléta, Jesse Owens lett.) 1948-ban és 1952-ben nem indulhattak a németek; az 1956-os olimpiára árnyékot vetett a magyar forradalom leverése és a szuezi háború; 1968-ban Mexikóvárosban az olimpia előtt néhány héttel vagy száz halottja volt a tüntető diákok elleni sortűznek; 1972 München: palesztin terrorakció, s aztán a bojkottok – ki ezért, ki azért: 1976, 1980, 1984…

Most széplelkek azon háborognak, hogy micsoda cinizmus: olimpia egy diktatúrában, amely elnyomja a tibetiek önrendelkezését… Tényleg diktatúra, de leszarom. Fogalmazhatnék szofisztikáltabban, hosszan magyarázhatnám, hogy egymilliárd háromszáz millió ember, meg a világ leggyorsabban fejlődő, átalakuló, legizgalmasabb országa; hogy ne higgyünk már az európai liberális demokráciák egyedül üdvözítő voltában, meg hogy… de minek.

Az olimpia nem arra való, hogy számon kérjük rajta a világ gondjait – háborúkat, igazságtalanságokat, nyomort –, hanem hogy néhány napra (ha lehet) ne gondoljunk rájuk, szabaduljunk tőlük. Ahogy a család egymást únó-utáló tagjait évente egyszer összehozó karácsony alkalmával. Képmutató ünnepek – de ez van, ez jut nekünk. Legalább ennyi.

Az olimpiának ugyanis nem a valósága, hanem az ideája fontos. Az, hogy még vannak elképzeléseink arról, hogy milyennek kéne lennie a világnak.