Már volt alkalmam elrebegni - múltba is révedő - meghatottságomat, amiért Amerika fekete bőrű elnököt választott. Ezt most is ugyanígy érzem, ugyanígy gondolom. Mától azonban az a fontos...

- fontos? Mi az, hogy fontos? Mi fontos?

... szóval, mától az számít, hogy mit tesz Barack Hussein Obama, az Egyesült Államok elnöke.

- Mit tesz: mit akar tenni? mit tehet? mi jön ki abból, amit akar és amit tehet?

Tamás Pál azt írja az Élet és Irodalomban, hogy a gazdasági válság kezelésétől a klímavédelmen át a Közel-Keletig „mindenki Obamára vár, ő pedig képtelen lesz ekkora várakozásoknak megfelelni. Így azután - lehet, hogy igazságtalanul, de szükségszerűen - 2009 az Obamában csalatkozás éve lesz".

***

A világ alapvetően nem lesz - mert nem lehet - más, de talán egy picit élhetőbb, szimpatikusabb attól, hogy Bush helyett Obamát fogom látni a tévéhíradóban. Nem azért, mert black is beautiful - ez mostantól érdektelen (istenem, már ez önmagában micsoda változás!) -, hanem mert tudom, hogy mást gondol a világról, mint elődje, s ez közelebb áll hozzám.

A nálunk általában nagyon racionálisnak, nagyon individualistának gondolt amerikaiak képesek hinni (Istentől az „amerikai álmon" át a reklámokig bármiben), és természetesnek tartják, hogy közük van mások sorsához (az egyházközséghez tartozó elesettek, rászorulók gyámolításától az iskolaszékeken át a „demokráciaexportra szoruló" kubaiaknak vagy irakiaknak nyújtandó „segítségig"). Obama kampányának egyik hívószava a „Remény" volt, és egyebek mellett ez is két korábbi „fiatal" elnökre, John Kennedyre és Bill Clintonra emlékeztetett.

Az amerikaiak számára máig szállóige, amit Kennedy 1961. januári beiktatásán mondott: „Ne azt kérdezd, mit kapsz a hazádtól, hanem, hogy mit tehetsz a hazádért!" Szép, fontos, nemes gondolat. Ez maradt meg (és persze a továbbra is rejtélyes gyilkosság meg a szépséges Jackie - alias Onassisné - legendája). Az viszont, hogy Kennedy elnöksége alatt kíséreltek meg egy inváziót az akkor még csak nacionalista forradalmár Castro Kubája ellen, ezzel a Szovjetunióhoz lökve Castróékat; hogy 1962-ben a karibi válság során került a világ legközelebb egy atomháborús katasztrófához; hogy lényegében Kennedy alatt kezdődött meg az USA egyetlen vesztes háborúja, a vietnami - nos, mindez már a történelemkönyvekbe száműzve. Nota bene: a nagyszabású szociális intézkedések, a „Nagy társadalom" programja, benne az öregek és legszegényebbek társadalombiztosítása, már Kennedy - sokkal kevésbé szimpatikus - utódjának, Johnsonnak a nevéhez fűződnek. (Johnson gyilkos, Johnson gyilkos! - skandáltam gimnazistaként sokadmagammal 1965-ben a a vietnami háború ellen tüntetve az amerikai nagykövetség előtt.)

Amikor 1992-ben (a lényegében velem egyidős) Bill Clintont választották elnökké, ez is valami egészen új kezdetet ígért. Először volt Amerikának olyan elnöke, aki a II. világháború után született, a baby boomer generáció tagjaként egészen más volt, mint elődei, gondolkodásában, mentalitásában is (nem csak szexuális szabadosságára gondolok). Szimpatikus, okos ember (persze erről megoszlanak a vélemények), de a teljesítménye igencsak ellentmondásos. A Hillary által képviselt egészségügyi reform, amely kiterjesztette volna a társadalombiztosítást a lakosság egészére (az Egyesült Államokban ma kb. 40 millió embernek nincs egészségbiztosítása), elbukott. Az a - társadalmi felelősséget, szolidaritást tükröző - törvény pedig, amely kötelezte a bankokat, hogy a lakásépítéshez kölcsönt nyújtsanak az erre fedezettel nem rendelkező, kisjövedelmű embereknek a bankok, brókerek pilótajátékává válva tavaly a gazdasági világválságot kirobbantó ingatlanpiaci és bankcsődökhöz vezetett.

***

Furcsa dilemma egy magamfajta baloldali, egy (az egyszerűség kedvéért) „komcsi" számára: utálni, elutasítani (az egyszerűség kedvéért) a kapitalizmust és közben drukkolni valakinek, aki talán képes jobbá, működő képessé tenni az éppen súlyos válságban lévő rendszert.