- Tanár úr! Tanár úr!

Éjfél felé jár, jövök a moziból, a Benjamin Button után érzelmileg felfokozott állapotban, talpig szentimentalizmusban. A Moszkva tér sarkán rutinosan, nagy ívben kerülöm ki a boltajtó mélyedésében iszogató három hómleszt, nem is nézek rájuk.

- Tanár úr! Tanár úr! - hangzik mögöttem a kiáltás. Muszáj megfordulnom, egyikük, egy cigány férfi kiabál. Normálisan öltözött, normális kinézetű, 40 körüli, ismeretlen ember, hatalmas, fekete szemekkel.

- Nem ismer meg? Csaba vagyok. Csaba. - Mond egy érthetetlen vezetéknevet is. - Csaba. A leninvárosi, tiszaújvárosi gyerek.

Az a helyzet, hogy pokolian rossz az arcmemóriám. Életem során voltam „tanár úr" gyépés nevelőotthonban, zenei szakközépben és főiskolán is. Az előbbi kettő jó régen volt, a főiskola mostanában, de ez utóbbit kiejtem. A srác nem onnan van.

Kényszeredetten mosolygok, úgy csinálok, mint akinek valami már dereng, holott...

A srác közben rajongó tekintettel beszél és beszél. Hogy mennyi jót, mennyi szeretetet, gondoskodást, bíztatást, emberséget kapott tőlem. Elérzékenyülök. Magamtól.

Odalépek, megölelem, már majdnem sírok.

És fogalmam sincs, hogy ki ez. Tapogatózni kezdek: mikor láttuk egymást utoljára. Kiderül, hogy a konziban tanítottam - az 32 éve volt. Ő most 49. Nem néz ki annyinak.

Közben rájön, hogy hiába teszem magam, valójában nem ismertem meg. Csak egy pillanatra sértődik meg, aztán magáról beszél, érzelemtől elfúló hangon, szaggatottan. Nem, nem hajléktalan. És most villamosvezető. Élt Kanadában, volt egy (így mondja) afroamerikai felesége, két gyereke, három és fél évig börtönben is volt adócsalásért (nem derül ki, hogy ott vagy itt).

- Nem így képzeltem el az életem, tanár úr - megremeg a hangja. - De az egyik fiam, most 21 éves, hazajött, és az orvosira jár. Hogy legalább ő...

Míg beszél, hol a vállát, hol a fejét fogom, évtizedek keserűsége tör elő belőlem, nem is tudom, hogy őt sajnálom vagy magamat.

Mondom neki, hogy most muszáj hazamennem, de itt a telefonszámom, hívjon fel, mert le akarok ülni vele beszélgetni. Hogy mikor érek rá? Mondom, akár holnap délelőtt. Az jó, mert holnap szabad, be is kell mennie a kanadai nagykövetségre, mert elvették minden papírját, de ott visszakapja, reméli, hogy a jogosítványát is, hogy el tudja hozni a Mercijét. A történet itt számomra követhetetlenné válik, de nem is akarom követni, csak azt érzem, hogy szüksége van rám, és ettől elérzékenyülök. Aztán nagyon körülményesen lelejmol. - Visszaadom, amint rendbe jönnek a dolgaim. - Annyit adok, hogy ne tűnjön megalázó alamizsnának. Megbeszéljük, hogy holnap - azaz ma - 11-kor találkozunk a Moszkván. Még egyszer megöleljük egymást, odaköszönök a másik kettőnek és elügetek.

Míg hazaérek, lecsillapodom, gondolkodni kezdek. Kérdések, kételyek. Nem kever össze valakivel? Ő mondta, hogy „konzi" vagy én, és ő csak rám hagyta, ahogy bármit rám hagyott volna?...

Ma pontban 11-kor a megbeszélt helyen voltam. 15 percet vártam rá, nem jött, nem is telefonált.

A Benjamin Button egyik kulcsmondata: „Minden lehetséges."