Nem tudom, szerette, hallotta-e valaha a Concertót, ismerte-e egyáltalán Bartók zenéjét. De tegnap este éppen e tétel hallgatása közben jutott eszembe, hogy ma temetik. Talán kétszer-háromszor találkoztunk. A legemlékezetesebb, amikor 8-10 éves volt, sétáltunk anyjával a városban, és egy útkereszteződésnél hirtelen megfogta a kezemet, s aztán vagy félórán át el se engedte. Nem szólt hozzám, hiszen nem értettük egymást, de tudtam: a biztonságot, az apát kereste.
Svájcban született, Genfben élt, francia lett az anyanyelve. A magyar anyjától, aki az unokatestvérem, s aki gyerekként 1957-ben került Svájcba, mert szülei megriadtak az 1956 októberében (minden ellenkező híreszteléssel szemben) felszínre tört antiszemitizmustól. K-nak előbb el kellett veszítenie szelíd apját és zsarnoki anyját (a nagynénémet) - meg kellett szabadulnia tőlük -, hogy 41 évesen végre férjhez mehessen és gyereket szüljön, akit aztán 61 évesen elveszít. Túl lehet ezt élni?
E-nek biztos mindene megvolt a jól menő orvosszülőkkel, de azt hiszem, nem volt boldog. 16 évesen drogozott, intézetbe rakták, talán leszokott, talán nem; hazakerült, de nem tudott mit kezdeni magával - szülei se vele.
20 éves volt, pár napja autóbalesetben halt meg.
És E-vel együtt a Bartók-zenére gyászoltam mindazokat, akik fiatalon mentek el az életemből: Sz., G. - és persze K.
Utolsó kommentek