„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” (John Donne)

Közhelyes már, persze, akár a halál. De attól még igaz, akár a halál.

X.Y., akit holnap (szerdán) temetnek (nem tudom, hol), azért X.Y. mert nem tudom a nevét, nem ismerem – csak tudok róla, mert valakinek fontos. Volt – és azt hiszem, marad is.

35 év körüli, markáns arcú fiatalember, akinek az élete a harc (ölés? védekezés? férfias küzdelem?) volt. „Született katona”, igazi bajtárs. Volt. Olyan, akire az ember rábízhatta az életét. 17 évesen a jugoszláviai polgárháborúban kezdte – nem önszántából. De hát ki kezdi önszántából? Tudjuk, hogy valakinek miért a harc lesz az élete?

Sok minden eszébe jut a magamfajta langyos humanistának, aki egyrészt elvből elutasít minden erőszakot, másrészt viszont tudja – a regényekből, a történelemből és a napi politikából –, hogy néha nincs más választás. Tízéves korom körül a fasiszta német megszállók ellen küzdő fiatal szovjet partizánokról, az Ifjú gárdáról olvastam. (Meg persze Winnetouról és Vadölőről.) Pár évvel később, a 60-as évek közepén egyszerre borzasztott és keltett tiszteletet (inkább borzasztott), amikor Dél-Vietnamban a diktatúra elleni tiltakozásul buddhista boncok gyújtották fel magukat nyilvánosan. Aztán, 1969. januárjában egy nálam két évvel fiatalabb cseh egyetemista, Jan Palach tette ugyanezt Prága főterén.

Ugrás a történelemben. Értem azokat a fanatikus muszlim fiatalokat, akik boldogan, az igaz ügy hitében és az üdvözülés reményében (biztos tudatában) követnek el öngyilkos merényleteket? Ugyan, az európai felvilágosodáson, a ráción és a humanizmuson nevelkedett elmém nyilvánvalóan képtelen erre. De még mindig jobban érthetők – vagy talán érezhetők? – számomra a valamilyen ügyért harcoló, magukat (is) feláldozó emberek, mint azok, akik magáért a harcért, adrenalinszintjük emeléséért választják ezt az utat.

Ne ítélkezz, hogy ne ítéltess – mondja az Evangélium. (Ezt speciel A három testőr című regényből tanultam. Athos, Porthos, Aramis meg d’Artagnan – ők miért is?) El lehet kerülni az ítélkezést? El lehet kerülni, hogy gondolkodjak egy halálon? Egy emberen? Hiszen a harang tényleg értem is szól…

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)

X.Y., „Szerb”, legyen neked könnyű a föld!