„Elkülöníteni egy területet Szabolcsban, kerítéssel körbevenni, oda küldeni az összes cigányt, ott külön iskola, külön munkahelyek, és csak külön rendőri engedéllyel hagyhatnák el a lágert” – mondja egy, a keresztény-nemzeti felső tízezerhez tartozó (amúgy állítólag nagyon értelmes) fiatalember (KNF).
„Nehéz liberálisnak lenni, ha a cigányokról van szó. Nincs bennük meg a törekvés, hogy asszimilálódjanak, hogy úgy éljenek, dolgozzanak, tanuljanak, mint mi” – tűnődik egy hatvanas értelmiségi, baloldali, liberális asszony (BLA).
KNF-fel nyilvánvalóan nincs értelme vitázni, gondolkodásunkban nincs érintkezési pont, az meg aligha segítene, ha azt mondanám: téged – titeket – kéne táborba zárni. Amúgy meg nyilván nem is gondolom, nem gondolhatom komolyan.
BLA-nak – s másoknak – még megpróbálok érvelni, de fáradok, s egyre reménytelenebbnek látom a dolgot. A vitát is, a helyzetet is. BLA-val egyébként közös nevezőre jutunk: vagy társadalmi integráció vagy polgárháború. Ő nem látja esélyét az elsőnek.
És persze én is másként élem meg a problémát magánemberként, s máshogy állampolgárként, gondolkodó társadalmi lényként.
Magánemberként nagyon nem szeretném, ha egy 8-10 tagú, hangos, munkanélküli cigány család lakna a szomszédomban, nem szeretnék orvos vagy ápoló lenni egy kórházban, amikor valamely családtagjukért hangosan és követelőzően aggódó 8-10 cigány ember – igen, ember! – tódul be egy kórterembe. Egyszerűen más a kultúránk, a szokásaink, mások a társadalmi, viselkedési normáink. Zavarnak.
Ahogy egyébként zavar sok mindenki és sok minden más: az utcán, villamoson hangoskodó, ocsmány módon káromkodó tizenévesek (zömükben „magyarok”), a 2006 őszétől „nemzeti hőssé” felstilizált futballhuligánok (kizárólag „magyarok”, akikkel utoljára a dunaszerdahelyi rendőrség találta meg a megfelelő bánásmódot), a rohadt nagy és rohadt drága (lehetőleg Nagy-Magyarország-matricás) autójukkal szemérmetlenül a második sávban leálló középosztálybeliek. Vigyázok a 7-es buszon a zsebtolvaj cigánygyerekekre – és nem tudok vigyázni a százmilliókat elcsaló felnőtt „magyarokra”…
Gondolkodó társadalmi lényként – hogy nagyképűen beszéljek magamról – tudom, hogy a nacionalizmusnak épp úgy történelmi, politikai és szociológiai okai vannak, mint a cigányság társadalmon kívüliségének.
Kb. a 15. századtól élnek Magyarországon cigányok (most nem nézek utána). Mindig a többségi társadalom peremén élve, de sajátos kézműves és kereskedő tevékenységükkel mégiscsak a társadalmi munkamegosztásba illeszkedve. Ennek a helyzetnek tett be a 20. század közepén részint az ipari fejlődés, részint az a diktatúra, amely nem tűrte, hogy bárki a központilag szervezett társadalmon kívül, ellenőrizetlenül éljen. A 60-as évektől megindult egy eredményes kényszerasszimiláció, aminek nem a cigánytelepek felszámolása volt a fő eleme, hanem az iskolába és munkába kényszerítés. A 70-es évek végén a cigány férfiak 70-75 százalékának állandó munkaviszonya volt; ma kb. ugyanilyen arányú körükben a munkanélküliség. Ez a munka természetesen szakképzettséget nem igénylő, segéd- vagy betanított munka volt. És az is igaz, hogy sokan csak bejártak a gyárba, ahol azért tartották őket nagyon alacsony béren, hogy – az átlagbérrendszer keretében – magasabb fizetést lehessen adni másoknak. De bejártak! Ma már a második generáció nő fel úgy, hogy nem látja, az apja, anyja reggel felkelne és dolgozni menne. És zömmel nem azért, mert nem akar dolgozni, hanem mert nincs hol dolgozni. A rendszerváltás idején két-három év alatt megszűnt másfél millió munkahely zöme a szakképzetleneket érintette, illetve gazdaságföldrajzilag meghatározott körzeteket. És persze a mezőgazdasági kárpótlásból is kimaradtak, hiszen sose volt földjük, 1945-ben se kaptak; nem is igényeltek, hiszen ez sose tartozott az életmódjukhoz, a tevékenységükhöz.
Miért is dolgoznának? A munka – a fizikai munka, de persze jó néhány „fehérgalléros” tevékenység is – kényszer, undorító robot. Csak éppen te és én tudjuk – generációk óta tudjuk! –, mert belénk nevelték, a génjeinkben van már, hogy „orcánk verejtékével” kell megkeresnünk „mindennapi kenyerünket”. (Persze tudjuk, hogy vannak szerencsések, akik például jó helyre születtek, s akik mentesítve vannak ez alól. Elég kevés a cigány köztük.)
Rövidre fogva: a magyar államnak kell – akár a gazdaságossági szempontokat is háttérbe szorítva – tömeges munkaalkalmat teremtenie Borsodban, Szabolcsban, Dél-Baranyában, s azután ösztönzéssel, de akár kényszerrel is, a munkahelyekre terelni azokat, akik – alkalom híján – még soha nem vettek részt szervezett, rendszeres munkavégzésben, nem erre szocializálódtak, s ezért nincs benne a mentalitásukban. Párhuzamosan pedig mindent megtenni, hogy a cigány gyerekeket megfelelő, a 21. századi munkavégzésre alkalmassá tevő képzettséghez juttassák, s egyúttal a 21. századi, európai, magyarországi élethez szükséges civilizációs szintre emeljék őket. Nem elég előírni, hogy egy gyereknek iskolába kell járnia, különösen nem a putriból a helyi „magyar” középosztály gyerekeivel egy osztályba. Gondoskodni kell róla például, hogy ne legyen tetves, ne legyen büdös, tehát ha máshol nem, legalább az iskolában lezuhanyozhasson tanítás előtt; hogy ne legyen éhes; hogy a délelőtti tanítási órák után is az iskola által szervezett keretekben, pedagógia segítséggel tanulhasson vagy tölthesse a szabadidejét stb.
A társadalomból kiszorítva, a társadalom peremén élve csak nagyon kevesekben támad fel az igény egy másfajta életre, mert egyszerűen nem látszik a realitása; s ha nincs realitása, akkor jobb, ha nem is törekszem rá, mert a kudarc csak frusztrálna.
Van cigánykérdés, és hülye vagy képmutató, aki ezt nem veszi észre, vagy tagadja. De ez nem elsősorban etnikai kérdés, és nem elsősorban emberi jogi kérdés. Mindkét elem megvan, de a fő a társadalmi probléma. Az, hogy hogyan, mikor, milyen áldozatokkal sikerül integrálni a magyar társadalom, a (politikai) nemzet már ma is kb. 6 százalékos, számban és arányban növekvő részét. Ha nem sikerül, Magyarországnak annyi.
Ajánlott "irodalom" (film):
Cséplő Gyuri (Schiffer Pál, 1978)
Feldobott kő (Sára Sándor, 1968)
Saját korábbi bejegyzéseimből:
Cigány bűnözés - a szólásszabadság korlátai
Utolsó kommentek