Szabó Dezső: A sajtó

„Ha egyetlen élő képbe tudnók összetömöríteni mindazt, amit a demokrácia sajtója száz év óta termett, a hazugságnak, perverzitásnak, őrültségnek: az emberi piszoknak olyan minden képzeletet túlrontó arányú éposza hemzsegne előttünk, hogy könnyen az a kérdés támadna föl bennünk, vajon nem az egyéni demokrácia volt-e a világtörténelem legőrültebb hallucinációja? A demokratikus kor fölhajnalodásával egy új szörnyeteg jelenik meg a történelem vad csalitjában: ezerkörmű és ezerszájú. Mérget karmol a szívekre, gyilkolható hazugságokat köp a lelkekbe, gyilkol, de gyilkossága másoknak lesz a tragédiája, rabol, de azért erkölcsbíró marad, hazudik és az igazság bajnokának ünneplik, katasztrófája a tömegeknek, s a tömegek népszerűsége öleli körül. Ez az ezerarcú véres bohóc, ez a hisztérikus, mérhetetlen arányú zsivány: ez a demokratikus tömegszerelem legcirógatottabb kedvence: a sajtóbandita.

Ez a sajtó végzetes és elmaradhatatlan következménye volt az egyéni demokráciának, mint amilyen következménye az evésnek az exkrementum. De ha már mint a történelem testén szervesen fejlődő orgánumot kivágni, megsemmisíteni nem lehet, igyekeznünk kell működését odafejleszteni, hogy a lehető legkevesebb veszélyt és legtöbb hasznot jelentse a közösség számára.

Azok, akik ma a sajtóveszedelem előtt fel akarják kiáltani a magyarság védő ösztöneit, rendesen egy igen végzetes egyoldalúságba esnek. Nem akarják észrevenni vagy helytelen taktikából nem veszik észre, hogy a sajtóprobléma nálunk két egyenlően fontos kérdésből áll: a) a zsidó sajtóveszedelem elhárítása, b) a magyar sajtó problémája. Általában csak az első veszélyt látják és láttatják, pedig a probléma egyik felét a másik felének megoldása nélkül elintézni képtelenség...”

(Itt részletes zsidózás következik, ezt most átugrom, s jöjjön a cikk vége:)

„… (A)zzal az égető veszedelemmel szemben, melyet a zsidó sajtó jelent a magyarságra, egyenlő súlyos veszélyek vannak a magyar sajtó belső szervezetlenségében. A sajtó problémájának megoldása a magyar élet egyik legsürgősebb követelménye…

1. Bizonyos előzetes készültséget várunk attól, akire rábízzuk a cipőnk sarkának vagy a zsebóránk megjavítását. Az újságíró a nemzet nagy tömegének elhatározását, tehát a nemzeti jövőt irányítja. Ő nevel közéleti pszichét a nemzet testébe. Erkölcstelen, infámis és őrült dolog, hogy erre a pályára rászabadulhasson mindenki kicsapott diák, analfabéta, morális hulladék, bomlott idegzetű szerencsevadász, és míg más pályán hosszú évek komoly tanulása után juthat szerény szerephez, a nyomtatott betű fedezékében már 18-20 éves korában mérgezhet, rombolhat és ölhet. Vagy külön újságírói akadémiát kell felállítani, vagy az egyetemi oktatással kapcsolatban kell megoldani a kérdést…

2. A szerkesztőségek saját összes munkatársaikkal hetenként, az egész keresztény magyar sajtó összes munkásai pedig kéthetenként tartanak kötelező összejövetelt, melyen a politikai kérdéseket megelőzve megbeszélnék a közös irodalmi, művészi, szociális és gazdasági teendőket. Így alkalom lenne igen sok jó gondolat és megfigyelés fölmerülésére, s a faji szempontból egységes működés és psziché kialakulhatna.

3. Meg kell alakítani az újságírói kamarát. Ugyanekkor a cenzúra, mely a legjobb kezekben van is, csakis a magyar írókat gátolja, eltörlendő. A kamara fölött legyen egy legmagasabb sajtótörvényszék, melynek tagjai írókon kívül a jogi, gazdasági, pedagógiai élet s nagy erkölcsi testületek legkiválóbb képviselői legyenek. Ez az elég nagyszámú, parlamentszerű törvényszék egyes íróktól vagy újságoktól bizonyos időre vagy véglegesen elvehesse a működési jogot, ha az illető író vagy újság a nemzet érdekei ellen vétett.

E három javaslat megvalósításával elhárítanók a hódító idegen veszedelmét, és egészséges útra terelhetnők saját sajtónk fejlődését. Óriási feladat vár a sajtó munkájára. Neki kell történelmet alakító lelket, szolidaritást és faji egységet nevelni a nemzet figyelő tömegébe. Az élet vagy halál útjának megválasztásánál ő irányítja az első lépéseket. Ha piszkos vesztegetéseknek odafeküdve, gyáván és gonoszul a magyar élet ez elhatározó kérdéseiben is visszariadunk a tisztítómunkától, akkor hagyjuk abba a pojácatáncot a keresztény nemzeti kirakatban, fordítsuk befelé a magyar címer tiszta arcát, s menjünk el vak zongorásnak a győztes idegen örömtanyáira.”

(Virradat, 1921. február 6.)

*

S akkor most jöjjön, amiről ez eszembe jutott. Mindig viszolyogtam Bakács Tibortól – ez persze egyéni ízlés kérdése, magánügy. Számos műsora, műsorvezetője miatt nem kedvencem a Klubrádió sem, noha alapvető szellemisége, politikai irányvonala nem áll tőlem nagyon messze; a bajom az, hogy ezt néha rendkívül primitíven képviselik (nevek a szerkesztőségben). Ma reggel viszont (nem saját akaratomból) elcsíptem (illetve ő csípett el engem) a délelőtti műsor kezdetét – Bakáccsal. És egy undorító blaszfémiával. Nem vagyok vallásos, megvan a (rossz) véleményem a katolikus és a (magyar) református klérusról, de tisztelem mások hitét. Ezért hát az „Üdvözlégy Mária” Bakács-féle, aktuálpolitikai, médiaügyi parafrázisa (advent idején!) egyszerűen felháborított. (A felvételen az első néhány percet át kell ugorni.)

És persze sajnálom, hogy ez a f… újabb ürügyet szolgáltatott azoknak, akik rövidesen el fogják tüntetni az éterből a Klubrádiót.