A történet, gondolom, ismert: a világ egyik legérdekesebb filmrendezőjét, a dán Lars von Triert kiutasították a cannes-i filmfesztiválról, mert filmjének sajtótájékoztatóján – félig viccből, félig komolyan? – nácinak nevezte magát, és azt mondta, hogy „megérti Hitlert”. A komment.hu tegnap elgondolkodtató cikket közölt az ügyről, lényegében képmutatónak, álszentnek nevezve a Nyugatnak a holokauszttal kapcsolatos érzékenységét. A kulturális tájékozottságáért és ízléséért általam tisztelt johnnymoore blogger (akivel azonban politikailag, ideológiailag nagyon nem értünk egyet), azonnal lelkesen üdvözölte a komment.hu cikkét, kiemelve belőle a nálunk szokásos holokausztrelativizáló tételt: „Sztálin ugyanazt csinálta”.
Inkei Bence írása ennél azért mélyebbre megy, árnyaltabb, s noha nem értek vele egyet, jogosnak tartom a kérdésfeltevését – „szabad-e közel hetven évvel a háború után viccekkel tabukat döntögetni?”, s meggondolandónak azt a véleményét, hogy a „von Triert kitiltó cannes-i határozat nem a történelmi-lelkiismereti feldolgozás eredménye, hanem csupán illemszabállyá üresedett reflex”. Nem Hitler az egyetlen, aki „belerondított a civilizált Nyugat képébe”, írja Inkei, és persze igaza van, amikor például az európai gyarmattartó hatalmak kegyetlenkedéseire emlékeztet.
A magyarországi – és általában a kelet-európai – jobboldal nyilvánvalóan nem érti, vagy félreérti (esetleg „félreérti”), a zsidók érzékenységével (és ugye, „tudjuk”, hogy ők uralják a világot) magyarázza, hogy a hitleri Németország által szisztematikusan és tömegméretekben, programszerűen végrehajtott zsidóirtás – annak elítélése – máig megkerülhetetlen kiindulópontja a nyugati politikai gondolkodásnak. Nem csak azért, mert még élnek olyanok, akik megszenvedték (ők legalább túlélték), illetve nagy számban élnek olyanok, akik számon tartják elpusztított szüleik, nagyszüleik emlékét. De mindenekelőtt (talán) azért, mert a holokauszt emléke aktuális figyelmeztetés: ez is megtörténhetett a felvilágosult, civilizált 20. században, Európában, mégpedig annak is talán legcivilizáltabbnak, legdemokratikusabbnak tartott államában. S ha megtörtént, akkor megtörténhet újra, tehát mindent meg kell tenni, hogy ne történhessen meg. (Gyengébbek kedvéért: Oroszország, Sztálin e felfogás szerint nem Európa, nem a történelem fősodra – s akkor még nem beszéltünk arról az alapvető különbségről, ami a nácizmus és a kommunizmus eredeti programja, ideológiája, célkitűzései között volt/van.) Úgyis fogalmazhatunk: a nyugati civilizáció lelkiismeret-furdalásáról és ebből fakadó éberségéről van szó.
Nem taburól van szó, természetesen, hiszen ezek a témák a tudományos és politikai közbeszédben állandóan jelen vannak. Az is nyilvános, legitim vitatéma, hogy helyes-e még fönntartani több országban is a holokauszttagadás törvényi tilalmát. Németországban, Ausztriában is úgy gondolják, hogy ez a saját múltjukból következően indokolt önvédelem. Pedig ők már képesek voltak szembenézni saját múltjukkal, bűneikkel.
Vagyis egyetértek a komment.hu cikkírójával, Lars von Trier nem tabut tört, hanem egy illemszabályt szegett meg. Viszont: illemszabályokra szükség van. Mondom ezt egy olyan nemzedék tagjaként, amelyik még hallott illemről, s nem csak mint nevetséges, ósdi hülyeségről. Nem röhögök nyomorékokon, a villamoson átadom a helyem időseknek, rokkantaknak, nem fingok a családi ebéd közben. Ha belépek egy társaságba, igyekszem megtartani az ott szokásos – és nem csak írásban rögzített – szabályokat.
Utolsó kommentek