Számomra az volt, blogember, hiszen csak onnan ismertem. Pedig ember volt. Volt? Biztos nem lehetek a múltidőben, de...
Percre pontosan három hónappal ezelőtt kelt az utolsó bejegyzése: "Abba maradt a szteroidok szedese, igy vegtelenul gyenge vagyok." Azóta is naponta ránéztem a blogjára, hátha... De nem. E-mailekre sem jön válasz.
A nickjére figyeltem fel évekkel ezelőtt - valahol kommentelt -, arra lettem kiváncsi, megnéztem hát a blogját, és viszolygásomat, fenntartásaimat legyőzte kukkolási hajlamom. Volt mit, ha csak szavakat, mondatokat is. Aztán egyszercsak a szavak, mondatok - egy buzi kurva szavai és mondatai - mögül előbújt egy ember. Múlttal, jelennel - sorssal. Mindennapokkal, néha "mindenpercekkel", örömökkel, bosszúságokkal, szenvedéssel, szenvedéllyel (ilyennel is meg olyannal is), szerelemmel - és már halott szerelmekkel. Plüssállatokkal és Bachhal.
Már nem emlékszem, hogy kezdődött nagyon szórványos, esetleges levelezésünk - mondjuk inkább alkalmi e-mailváltásoknak. Két és fél éve úgy volt, hogy találkozunk is, ő kezdeményezte - aztán átvert, nem jött el. Hosszú szünet után kezdtem újra olvasni, s amikor beteg lett, akkor írtam neki megint. Megint úgy volt, hogy majd "mindenképpen" találkozunk, ha jobban lesz és ki tud mozdulni.
33 évet élt, a saját halottamnak tekintem. A blogját pedig leveszem a "Könyvjelzők" közül.
*
Ez volt az egyik utolsó zene, amit föltett a blogjára.
Utolsó kommentek