Kertész Ákosnak bocsánatot kell kérnie az augusztus végén az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levelében írtak miatt, s "amennyiben nem kér bocsánatot, a kormány szemében méltatlanná válik a Kossuth-díjra" - fogalmazott Halász János államtitkár hétfőn az Országgyűlésben egy interpellációra adott válaszában.
A jobbikos Farkas Gergely azt kérdezte a kormánytól, hogy kezdeményezik-e a köztársasági elnöknél az író Kossuth-díjának megvonását.
Halász János államtitkár a kormány nevében adott válaszában leszögezte: Kertész Ákos cikke elfogadhatatlan és védhetetlen, a kormány pedig visszautasít "minden rágalmat, amit Magyarországra, vagy a magyar népre mond bárki". Éppen ezért "Kertész Ákosnak bocsánatot kell kérnie, amennyiben nem kér bocsánatot, a kormány szemében méltatlanná válik a Kossuth-díjra" - tette hozzá.

"Az ember nem köpheti szemközt magát. A bőréből nem bújhat ki az ember. Amivé lett, azt vállalnia kell, mert azt maga csinálta, azért ő a felelős. Hogy ez és ez vagyok. És ez voltam. És nem voltam művész, és nem voltam szélhámos, és nem voltam forradalmár, és nem voltam betörő, és nem voltam miniszter, és nem én voltam a jani… pedig lehettem volna. De én olyanforma állat voltam, aki olyan akart lenni, mint más, mint mindenki, szóval észrevétlen és boldog szürke pont, egy a tömegből, akit nem vesznek észre, aki nyugodtan alszik, békésen vegetál, kopaszodik és kerek pocakot ereszt, akit tisztel a házmester, akinek a közértes előre köszön, a cigarettáját és a zsilettjét mindig ugyanabban a trafikban veszi meg, aki vasárnap délelőtt sétáltatja a gyerekét, míg az asszony otthon megfőzi az aranykarikás húslevest, és Nagy úrral, Kovács úrral, Porempovics úrral egyetemben a sarki kricsmiben korsó sört iszik, és szenvedélyes vitát folytat velük arról, hogy a csapolt sör jobb vagy az üveges; én ezt akartam, Vali, ezért harcoltam, de nem akárhogy: keményen és kegyetlenül, és elértem, van állásom, találmányom, némi pénzem is, lakásom, feleségem, gyerekem, szeretőm; tökéletes ember vagyok. És most meg fogok dögleni. Ne kiabálj és ne vágd hozzám az ecsetet, és ne csapkodd a földhöz a festékes tubusokat, reménytelen. Ne mondd el, tudom: mindig gyáva voltam, most is gyáva vagyok, most, mikor végre fölfogtam az imbecillis agyammal, amit tíz éve prédikálsz nekem, most, mikor végre képes lennék rá, hogy elinduljak, amerre mennem kell, hogy leszámoljak mindennel és újrakezdjek mindent, most akarok megfutni?! Vali, drága öreglány, értsd meg, fáradt vagyok, túl bonyolultak a dolgok, nagyon kuszák a szálak, nem tudom elkötni őket; én tíz évet, frászt tízet, negyvenet áldoztam a művemre, nézd meg, itt a művem, itt van: AZ OTTHONOM, ez tellett tőlem, filodendronnal, amitől nem szabad kinyitnom az ablakot, mert Magdus sipítozik, hogy huzatot kap a növény, nézd, itt a konyha, amit én bütyköltem össze Magdusnak, hogy Bolgárnéval meg ne öljék egymást (és mindketten engemet), én ezt produkáltam, erre ment el az erőm; ez a művem, ez a kövérkés, megcsúnyult buta asszony, aki itt beszél velem szemben valamit (csak tudnám, mit mond, nem értem, pedig figyelek), a kislány, aki ott alszik a szobában, csücsörít a puha kis szájával, és nem az enyém (látod ezt is tudom, csak nekünk lehetett volna közös gyerekünk, Magdussal a gyerekünk se lehet közös, pedig én csináltam neki, de Magdika vagy az enyém, vagy az anyjáé, és én odaadtam, mert már eleve neki csináltam, mert ő volt a gyomorbajos, a dilis, az ideges, mert azt akartam, legyen meg neki is az öröme, legyen célja, legyen, akit szerethet, és egy kicsit szálljon le rólam, csak egy kicsit; és ezt sem lehet megúszni büntetlenül). Én mindent tudok már, amit tudni lehet, csak éppen jóvátenni nem tudok semmit, ezért a tudásom szart se ér. De ha még emlékszel rám, a régi időkből, arra is emlékezned kell, hogy Makra Ferencnek mindig volt ereje elmenni onnan, ahol már nagyon összekuszálódott körülötte a világ. És ennyi erőm még maradt." (Kertész Ákos: Makra - részlet)

*

De ki a f* az a Halász János?