A múltkor azt írtam, nem szeretem a Nobel-díjas, dél-afrikai író, J. M. Coetzee könyveit, de nem tudom őket letenni. Az angolul 25 éve – magyarul meg a Nobel-díj odaítélése után, 2004-ben – megjelent Foe leginkább zavarba ejtett. A regény első megközelítésben Defoe Robinsonjának újramesélése. A nálunk – Swift Gulliverjéhez hasonlóan – ifjúsági regénnyé "lefokozott" Robinson Crusoe szerzőjének eredeti neve Foe volt. Coetzee-nél az író Mr. Foe-t felkeresi egy Susan Barton nevű nő, hogy elmesélje, hajótöröttként arra a szigetre vetődött, ahol Robinson (itt: Mr. Cruso) élt Péntekkel. Egy évet töltött az öreg, megkeseredett, magába zárkózó Mr. Crusonál, akinek futólag a szeretője is lett, míg mindhármukat megmenti egy arra vetődő hajó. Az ekkor már nagybeteg Mr. Cruso azonban az Angliába tartó hajóúton meghal. Susan Péntekkel száll partra, és egyetlen célja, hogy Mr. Foe-val megírassa Mr. Cruso történetét, persze úgy, ahogy ő látta, illetve ahogy visszamenőleg megfejteni próbálja. A Mr. Foe-hoz írott levelekből kibontakozó történetben azonban egyre inkább háttérbe szorul Cruso és előtérbe kerül Péntek. Péntek, a néma, kommunikációképtelen "kannibál". Pénteknek ugyanis – Mr. Cruso szerint – gyerekkorában rabszolgakereskedők kivágták a nyelvét. (Defoe-nál Robinson megtanítja angolul Pénteket, hogy legyen kivel filozofálgatnia.). Susanban azonban felébred a gyanú, hogy esetleg maga Mr. Cruso volt az, aki kivágta Péntek nyelvét… A történet egy másik szála Susan Brazíliában eltűnt lánya, akit ott hiába keres a nő, hogy aztán itt, Angliában jelenjen meg valaki, aki azt állítja, ő az elveszett lány.

A történet azonban valójában mellékes. Coetzee-t a személyiség és egy élet – meg persze egy történet – egzaktsága, elmesélhetősége, illetve ezek bizonytalansága foglalkoztatja. (Legalábbis én így értelmeztem.) Tudjuk, hogy egy történetet sokféleképpen, a benne szereplők vagy szemtanúk nagyon is eltérő nézőpontjaiból el lehet mesélni. De vajon el tudom-e mesélni, amit átéltem, vagy láttam? Akinek elmondom, ugyanazt érti-e belőle, amit mondani akartam? És vajon az elbeszélő "én" mennyire biztos, valóságos? A fizikai némaságtól a kulturális különbségek okozta kommunikációképtelenségen át a szereplő személyek bizonytalanságáig számos oka lehet annak, hogy miért válik kétségessé egy történet. A Foe végén szavak híján marad az álomszerű, metafizikai, „közvetlen” érzékelés.

Mindenesetre érdekes könyv, amelynek homályát fokozza az állítólag hihetetlenül trehány fordítás.