„Élt egyszer valaki, akinek Harry volt a neve, és akit pusztai farkasnak hívtak. Két lábon járt, ruhát viselt, vagyis ember volt, voltaképpen azonban mégis inkább pusztai farkas. Sok mindent megtanult, amit jó eszű ember megtanulhat, és elég okos is volt. Egyvalamit azonban mégsem tudott megtanulni; hogy elégedett legyen magával és életével. Ez sehogy sem sikerült neki, ezért hát örökösen békétlenkedett. Bizonyára azért háborgott, mert a lelke legmélyén tudta (legalábbis tudni vélte), hogy valójában bizony nem ember, hanem pusztákról jött farkas…

Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy gyerekkorában vásott kölyök, féktelen vadóc volt, tanítói pedig igyekeztek kiirtani belőle a fenevadat, csakhogy ily módon épp azt a képzetet és hitet plántálták bele, hogy fenevad, a nevelés és az emberi tulajdonságok vékony mázával bevont bestia.

…

Pusztai farkasunk érzelmeit, mint a keverék lényekét, hol a farkas, hol pedig az ember határozta meg, és amikor a farkas kerekedett felül, az ember lesben állt és figyelt, bírált és ítélkezett, amikor viszont az ember bizonyult erősebbnek, a farkas tett így. Amikor például az ember-Harrynak fennkölt gondolatai, finom, nemes gondolatai támadtak, vagy úgynevezett jótettet hajtott végre, a farkas acsarkodott és vicsorgott, véresen gúnyolódott, hogy mennyire nem illik ez az egész nemes komédiázás egy magányos pusztai állathoz, egy farkashoz, amely a legszívesebben egyedül róná a pusztákat, vért szürcsölne vagy nőstény farkasokat űzne. Az ordas szemével ilyenkor minden emberi cselekedet hátborzongatóan nevetségesnek és gyámoltalannak, ostobának és hiúnak tűnt. De ugyanez történt, ha Harry farkasnak érezte magát, és vadállatként viselkedett; ha vicsorgott és gyűlölte az embereket, hazug és elfajzott erkölcseiket és szokásaikat, és halálos ellenséget látott bennük. Ilyenkor az ember állt lesben, és figyelte a farkast; vérengző fenevadnak nevezte, és elrontotta, megkeserítette minden örömét, amit csak egyszerű, egészséges, vad farkaslénye szerzett.” (Horváth Géza ford.)

*

RSS