És egy Orbán Ottó- vers (természetesen megint a Nominativus blogról):
A CLVII. szonett
A költészet határvidékén, ha nagy nehezen elvergődünk odáig,
egy rozoga bódéban, ahol a keserű hírek csöppjeit mérik
katonák, kémek, kurvák s más tisztes vendégek poharába,
nehéz fejünkkel nehezen fogjuk föl, hogy hiába volt az egész,
kaland és vakmerés, halálugrás háló nélkül, naponta,
más szóval az életünk – gyémántjainkra nincs vevő.
Mit tudni, mi jön, sunyít a világ, ez egy átmeneti kor…
Kérdezheted, melyik nem az? A Sulláé? A Caliguláé? A Hitleré?
Ezen a földön csak Kalibán állása biztos,
könyvégetőkre végső megoldásként minden rendszernek szüksége van –
kit tolna előre, ha, mondjuk, a főkönyvtől kíván szabadulni a Szent Család,
mely eddig a kötvénypiacon kamatoztatta varázstudományát?
(Ariel sem esélytelen, ha föltalál egy szellemes szellőztető berendezést…)
Prospero tüntet, ketté töri pálcáját. Egy munkanélküli – ki figyel oda?
***
A félreértések elkerülése végett: természetesen megyek tüntetni.
***
Utolsó kommentek