... avagy barangolás a Szepességben (és környékén).
Szepsi, Jászó, Kassa, Eperjes, Bártfa, Ólubló, Késmárk, Podolin, Szepesszombat, Csütörtökhely, Vörös Kolostor, Szepeshely, a Dunajec, a Csorba-tó, Rozsnyó...
A memóriámban („nagyon gyenge” – írja ki a lublói szállodában a laptop a wi-fi jelre) egymásra fényképeződnek a látottak, az új és új élmények, amelyek „on line” még feledhetetlennek ígérik magukat. Csak egy-egy részlet válik ki élesen, a bártfai főtér, a szepesszombati Szent György-templom, a késmárki evangélikus fatemplom, a Dunajec-áttörés döbbenetesen szép hegyi tája (egyórás tutajozás)… hegyek, erdők, városok; orsó alakú főterek gótikus és reneszánsz templomokkal, polgárházakkal, a lőcsei Pál mester által faragott oltárok; történelem és irodalom.
Tíz nap Kelet-Szlovákiában (a Felvidéken, Felső-Magyarországon – kinek hogy tetszik, nekem speciel így, együtt), főleg a Szepességben. Ez a hajdani Szepes és Sáros vármegye területét jelenti, amit szlovákul Spišnek, németül Zipsnek hívnak, és történelmileg talán az utóbbi a legautentikusabb, hiszen az, amivé a Szepesség lett, az leginkább a 12. században II. Géza király által idetelepített szászoknak és későbbi követőiknek köszönhető. (A „Zips”-ből ered a felvidéki németek „cipszer” megnevezése.) Iparosok, kereskedők – és talán mindenekelőtt városi polgárok voltak. A kiváltságokért cserébe a magyar király hű alattvalói – hungarusok – lettek, aztán, a századok során magyarok.
„1710 Szilveszter napján a szokottnál is nagyobb vásár volt Lőcse piacán.
A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, kőből kifaragott címerekkel a kapuív felett, latin emlékmondatokkal a párkányzaton, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el, az építészet minden ötlete szerint alakított oszloptornácok, az egyiknek az oszlopai harántul dűlnek a háznak, mint egy egyiptomi gúla szelvénye, a másiké tömör kapunyílások rendét mutatja, úgy hívják őket, hogy “lábas házak”. A tér legnagyobb részét elfoglaló városháza maga is ily oszlopcsarnokkal van befoglalva, mely kettős boltíveken nyugszik.
Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Lőcse város a közvetítő a kelet és nyugot között…
Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött, arany csipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve…
S ez a sok mindenféle tarkabarka nép, ami külső viseletére nézve Árpád és Tuhutum ivadékaihoz hasonlít, csupa merő német. Még az első magyar keresztény királyok alatt telepedtek ide. A nyelvüket megtartották, minden más egyébben magyarokká lettek. Előkelőik nem nyárspolgárok, hanem magyar nemes urak, kik magukat tekintik a tősgyökeres arisztokráciának, s félvállról néznek le a “kivételképpen” közéjük települt egynéhány magyar nemes úrra…
[A címerek] csupa német nevek fölött pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabriczius, Alauda, Engelmayer, Cornides, Kramerius, Ursinus, Lateiner, Pfannschmidt, Rhael, Richthauser, Gosznovitzer, Amman, Lang, Rholler, Rompauer, Hain, Plasinger, Gräff, Buchwald, Engelhard; Tribel, Raicheburg, Borad, Zabeyer és a többi: egy egész tömeg ősrégi patriciatus, mely erős helyet foglal a magyar történelemben; de különösen a magyar szabadságharcok történetében. (Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony)
A lőcsei Thurzó-ház, ahol a Jókai-regény játszódik:
*
Nem részletes, szabatos útinaplót írok, aki még nem járt ott, és valami gyönyörűségest akar látni, az menjen, nézze meg. Én szokásom szerint inkább arról írok, ami útközben eszembe jutott. Például Toszkána. Ott éreztem, tapasztaltam azt, amit most itt: hogy bármelyik városkába, faluba betérek, találok valami csodát. Meg az is eszembe jutott: szégyen, de legalábbis nevetséges, hogy előbb ismerkedtem meg Toszkánával, mint a Szepességgel.
*
A Jókai-regényt az úton kezdtem el olvasni (kb. a felénél tartok), annak idején, amikor 12-14 évesen faltam Jókait (a hetediket magyarból azzal kezdtük, hogy ki ahány száz {?} oldal Jókait olvasott a nyáron – olvasónaplóval hitelesítve – annyi ötöst kapott Judit nénitől), szóval, akkoriban ez kimaradt. Most viszont felfedeztem, ami akkoriban, azt hiszem, elsikkadt, hogy Jókainak humora, finom iróniája (is) van. A könyvet egyébként gyönyörűség kézbe venni is: az 1927-es, centenáriumi összkiadás darabja; úgy ásták elő nekem egy doboz mélyéről a Török utcai Szabó Ervin könyvtárban, ahol az internetes katalógus szerint ez a regény nincs is meg. Gyerekkoromban is ide jártam, emlékszem az akkori könyvtáros nénire, aki szelíden kivette a kezemből Moravia Egy asszony meg a lánya című könyvét (akkoriban mutatták be, 16 éves korhatárral, a filmet, Sophia Lorennel a főszerepben), és azt tanácsolta, hogy előbb más Moraviákat olvassak el. Szigorú, puritán asszony volt R-né; egyetemista koromban találkoztam vele újra (akkor gimnáziumigazgató volt), a Fényes szelek című Jancsó-film vitáján védelmezte szenvedélyesen ifjúkori hitét… Aztán még sokszor futottunk össze hangversenyeken, rajongója volt a Budapesten gyakran vendégszereplő Jurij Szimonov karmesternek.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden mindennel összefügg. Az imént szóba hozott általános iskolához (Áldás utca) – s ily módon Jókaihoz meg Lőcséhez – például hozzátartozik, hogy ma voltam 100 éves ünnepségeinek öregdiák-találkozóján…
*
A Szepesség és a Felvidék persze nemcsak Jókai, hanem Mikszáth és Krúdy is. Műveltségi hiányaimat stoppolandó, az alkalmat felhasználva az elmúlt hetekben elolvastam a Kísértet Lublónt, a Tót atyafiak néhány darabját, illetve A podolini kísértetet (meg Márai Kassai őrjáratát, de erről már beszámoltam). Nagyszerű szórakozás volt. És el lehetett megint morfondírozni a vidék történelmén és nemzetiségi viszonyain.
Szepes vármegye lakossága az 1891-es népszámlálás idején 163 291 lakos volt, ebből:
93 214 (57,1%) szlovák; 44 958 (27,5%) német; 17 518 (10,7%) ruszin; 4 999 (3,1%) magyar; 2 602 egyéb
A vármegye lakossága 1910-ben 172 867 lakos volt, ebből:
56,1% szlovák; 22,2% német; 10,8% magyar; 7,1% ruszin
Mikszáthnál is, Krúdynál is a szereplő urak jelentős része lengyel nevet visel, még akkor is, ha magyarként van számon tartva. A szlovákok parasztok, szelíd, néha kifejezetten szeretetteljes lenézéssel vannak említve: tótok, sőt „tótocskák”.
1412-ben Zsigmond király akut pénzzavarában elzálogosított Lengyelországnak 16 szepességi várost, amelyeket csak 1772-ben szerzett vissza Mária Terézia. Ennek is (meg annak, hogy ez a terület nem került török uralom alá) köszönhető, hogy megmaradtak a várak, nem vonatkozhatott rájuk a kuruc felkelés utáni általános várrombolási parancs.
*
Azért persze magyarok is éltek ezen a tájon, a Felvidék – és benne a Szepesség – a Magyar Királyság része volt. Természetesen érdekelt, hogy mi őrződött meg ebből. 
Szepsi (Moldava nad Bodvou) volt az első kisváros, ahol megálltunk. Ez még persze nem a Szepesség, neve onnan származik, hogy lakói a tatárjárás idején a Szepességbe menekültek, és aztán onnan települtek vissza. A kétnyelvű utcatáblák magától értetődőek, és lépten-nyomon a magyar történelem és kultúra emlékeibe botlik az ember: nemcsak Szepsi Csombor Mártonnak vagy az egy időben itt tanító Egressy Béninek van szobra, hanem dombormű őrzi Szepsi Laczkó Máté (1578-1633) emlékét is, aki „városunk szülötte, református prédikátor, kora krónikása, a tokaji aszú első készítője volt”. Kassán is sok még a magyar feliratú szobor és emléktábla, de a szepességi városokban ez inkább csak régről megmaradt kivételnek számít. A magyar történelem szereplőire, eseményeire is szlovák nyelvű feliratok emlékeztetnek; Bardejovban csak kivételképpen olvasható a Bártfa név – a német Bartfeld még úgy se. De minden városban Magyarország múltjáról - a magyar múltról -, protestáns hitszónokokról, Bocskairól, Thökölyről, Rákócziról, a Thurzókról, az Andrássyakról, Csákyakról szólnak a főleg csak szlovák nyelvű emléktáblák.
A Felvidéken (akárcsak Erdélyben) századokon át valóság volt a multikulturalizmus, míg a 19-20. századi nacionalizmusok szét nem verték. És a szepességi városok ugyanilyen természetes módon voltak részei - nem áldozatai, elszenvedői, hanem szereplői! - az akkori világgazdaságnak.
*
Apropó történelmi emlékek, táblák: mindenütt állnak az 1945. januári felszabadulásra emlékeztető szovjet hősi emlékművek, amelyeket május 8-án (amely a Magyarországon kívüli Európában ünnep) hivatalos megemlékezések keretében koszorúztak meg. Kassán, a főtéren, a felszabadulási emlékműtől kb. 50 méterre egy ház falán dombormű tiszteleg a kommunista terror áldozatai előtt. Eperjesen továbbra is megtalálható az 1919-es, rövid életű Szlovák Tanácsköztársaság (itt kiáltották ki) monumentális emlékműve. A rozsnyói főtér egyik házán emléktábla hirdeti, hogy 1919 és 1938 között ott működött a Csehszlovák Kommunista Párt helyi szervezete. A múltat nem lehet - és nem is kell megpróbálni - eltörölni...
*
Leszámítva a határközeli településeket magyarul lényegében nem beszélnek. Ugyanakkor például a kassai szálloda masszőrje meg az étteremben felszolgáló szlovák kislány kedvesen mosolyogva igyekezett néhány szót magyarul mondani; a lublói skanzenben a későn kapcsoló recepciós lány rohanva jött utánunk egy magyar nyelvű útmutatóval (mi hálából segítettünk neki befogni egy kiszabadult kiskecskét), és több más múzeumban is volt írott magyar brosúra, ami azért is hasznos, mert általában nincs angol vagy német felirat, eligazító szöveg. Egyáltalán: csak kedvességet tapasztaltunk.
*
Hihetetlenül kedves volt lublói szállodánk (egyébként ruszin nemzetiségű) tulajdonosa is. Az interneten egycsillagosként van feltüntetve, s az ára miatt választottam hat éjszakára - innen kiindulva jártuk be a Szepességet -, de a helyszínen már ennek az egynek se volt nyoma. Egyáltalán, a kassa-bankói, Monarchia-korabeli, négycsillagos hotel (áldassék a Bónusz Brigád neve!) után szinte szürreális élmény volt a Komeko: Ólubló határában, a vasútállomás mögött, lepusztult ipari környezetben, feltehetően egy egykori üzemépületből vagy raktárból alakította ki Mikulaš (ez a tulaj keresztneve), a kéménygyáros, aki a hétvégén recepciós-mindenes is volt. Dubajtól Kubáig a világ minden részébe szállít kéményberendezéseket és -technológiát, jelszava - ezt sokszor elmondta - "a kommunizmus után komínizmus" (komín=kémény); jelentős szépséghiba, hogy az angol nyelvű propagandaanyagában lefordította és a "chimneism"-ot hirdeti... Mint mondja, hobbiból szállt be a szállodaiparba, nagy lelkesedéssel, sok ötlettel, de szerintem kevés hozzáértéssel és ...hm... vegyes ízléssel. És persze láthatólag egyelőre mérsékelt eredménnyel. Mindegy, állítása szerint üzleti mérlegében 99 % a kémény, 1 % a szálloda (utóbbi szám mellé legyint is egyet). A dolog amúgy rendben volt: a két ifjú alkalmazott hölgy közül a második felülbírálta az elsőt, és kérés nélkül emberibb méretűre cserélte az első által juttatott szobánkat, volt fürdőszobánk, s abban folyt a melegvíz, a vécét is le lehetett húzni, kaptunk (szintén kérés nélkül) egy hősugárzót is, bőséges volt a reggeli, időnként a wi-fi is üzemképes jelerősséget biztosított, s levegőmániásak lévén az se okozott nagy zavart, hogy az apró erkély ajtaját nem lehetett becsukni. 
A mindig mosolygó Mikulaš rengeteget mesélt a gyárról, a környékről, ruszin szülőfalujáról, Romániába és Amerikába elszármazott rokonairól, a szállodáról - apró szépséghiba, hogy az első félig angol vagy félig orosz mondat után mindezt folyékony szlovák nyelven. Amúgy (az éppen nem üzemelő wellness és fitnesz részleg mellett) egész galériát rendezett be családi fotókból, régi használati tárgyakból meg ami éppen a keze ügyébe került. Meg kellett néznünk két - egyenként kb. tízperces - tévériportot ami vele, illetve a falujának valami ünnepségén készült, aminek szponzora lehetett; a kéménytechnológiai pr mellett nagy hangsúlyt kapott a ruszin népi kultúra, a népviseletbe öltözött helyiek között ő kéményseprőnek öltözve flangált. És szeretetének jeleként nekem is be kellett bújni egy kéményseprő zubbonyba, s rejtélyes módon egy bőrkalapot is kaptam, játszik még egy buzogány (!?), egy dob és egy - ha jól értettem - lepénysütő tálca, így fényképezkedtünk.
*
A meglehetősen hosszúra nyúlt beszámoló végén a Szlovákiába vezető útról. A Bódva völgyét választottuk, csudaszép, már csak azért is, hogy kitérőt tehessünk Bódvalenkére. Gyönyörű és szívszorító élmény.
Hasonló bejegyzések:
Ótátrafüredtől San Franciscóig
Utolsó kommentek