1.

Az éppen beszántás alatt álló Politikatörténeti Intézet a héten tudományos ülésszakot rendezett Kádár János születésének 100. évfordulója alkalmából. Nálam 30 évvel fiatalabb Attila barátom a másfél napos programból a „Kádár nemzetközi tevékenysége és értékelése” című blokkot választotta, mondván, hogy erről kevés tényt tud, inkább csak legendák jutottak el hozzá. Én a bevezető, szerda délelőtti előadásokat hallgattam meg, Szelényi Ivánt, Romsics Ignácot, Földes Györgyöt, Ripp Zoltánt. És közben eltűnődtem azon, hogy engem viszont már nem az érdekel, hogy mi történt – úgy gondolom, hogy azt tudom –, hanem hogy mit mondanak róla. Mit mond Kádárról, korszakáról a konferencia első – tehát leghangsúlyosabb – előadását tartó Szelényi Iván szociológus, aki a 70-es évektől „hivatalosan” is ellenzékinek számított: a rendszer ideológiáját alapjaiban támadta a Konrád Györggyel közösen írt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyve, amely természetesen csak Nyugaton jelenhetett meg, s amely miatt 1975-ben egyszerűen kirakták az országból.

Az önmagát hol cinikusnak, hol szkeptikus realistának minősítő Szelényi tudományos értekezés helyett lényegében egy derűs, pozitív hangvételű esszét olvasott fel, emlékeztetve a híres Csou En-laj-anekdotára, miszerint az 1970-es években megkérdezték a kínai miniszterelnököt, mi a véleménye a nagy francia forradalomról, s ő állítólag azt válaszolta, „túl rövid idő telt el ahhoz, hogy értékelni lehetne”. Szelényi persze értékelt. Azt hangsúlyozta elsősorban, hogy Kádár kiegyezett a parasztsággal, az értelmiséggel és a munkássággal; a Rákosi-diktatúra, 1956, a megtorlás után a társadalmi békét és a magyar társadalom fejlődését reformokkal igyekezett biztosítani. (Ezzel összefüggésben többször utalt arra, hogy a Teng Hsziao-ping-féle kínai reformpolitika meríthetett is a magyar tapasztalatokból.) Romsics Ignác – mintegy kiegészítve, alátámasztva Szelényit – adatokat sorolt a reáljövedelmek 60-as, 70-es évekbeli növekedéséről, a magyar társadalom általános szociális és kulturális felemelkedéséről. A politikai diktatúra körülményei közt érvényesíteni kívánt – és sok tekintetben megvalósuló – egyenlőségről.

Szelényi az „igazi” Kádár-korszaknak, a csúcspontnak 1963-68-at nevezte, az amnesztiától Csehszlovákia megszállásáig terjedő időszakot, utána szerinte már hanyatlás következett, s még az 1968-ban elindított, szégyenlősen csak „Új gazdasági mechanizmusnak” nevezett reform is visszalépés volt az eredeti, 1964-es elképzelésekhez képest. Érdekes világpolitikai összefüggésként nemcsak a Szovjetunióban időközben végbement konzervatív fordulatot említette, hanem, hogy a nyugati 1968, amelyet tavasszal a diáklázadások fémjeleztek, novemberben Nixon amerikai elnökké választásával fejeződött be. (Tudományosan – történelmileg, politológiailag – persze a dolog bonyolultabb, de, mint mondtam, Szelényi most egy esszét adott elő.) Földes György szerint 1972-ig, az „ellenreformig” tartott a pozitív időszak, aztán – 1981-ig egy védekező periódus következett, amikor „egy egyensúlytalan világban igyekezett egyensúlyban tartani az országot”. Közben, a 70-es évek második felében – hangsúlyozta Földes – végbement a „nemzeti érdek újrafogalmazása”, óvatos elszakadás a proletár internacionalizmus kizárólagosságától.

Ripp Zoltán előadásában azt a kérdést boncolgatta, hogy van-e olyan, hogy „kádárizmus”. Ideológiaként semmiképpen, mert a korszaknak nem is lehetett konzisztens ideológiája, a gyakorlat ellentmondott a hirdetett téziseknek. Mind a Rákosi-korszakhoz, mind a Szovjetunióhoz vagy a szomszédos országokhoz képest háttérbe szorult az ideológia; a pragmatizmus, a kompromisszumok, a „békén hagyni az embereket” elve érvényesült. Éppen ez a viszonylagosság – az 50-es évekhez és a szomszédokhoz képest – jelentette a társadalom számára a Kádár-korszak legitimációját.

Sok minden elhangzott még persze, eszem ágában sincs megpróbálni mindent visszaadni. (Már csak azért sem, mert csak az előadások egyharmadát hallottam.) A fentiek azonban jelezhetik, hogy e négy előadás az 1960-as, 70-es „békeévekre” koncentrált – de az is lehet, hogy számomra ezek voltak elsősorban érdekesek, s ezért ez ragadt meg a memóriámban. S bár természetesen volt szó 1956-ról és a 80-as évekről, a válságról, majd a rendszer felbomlásáról és Kádár személyes – politikai és szellemi –hanyatlásáról, a kezdet és a vég mintha már tisztázott lenne, s a mai viszonyok közepette éppen a „kádári aranykor” lenne érdekes. A viszonylagos „aranykor”.

2.

A tévedések elkerülésére: a fent említett előadóktól nem hangzott el az „aranykor” kifejezés. És ahogy ma visszaemlékszem, én se éreztem úgy akkoriban, hogy „aranykorban” élnék. Huszonévesen, a 70-es évek elején, egyetemistaként, fiatal, politizáló, kommunista meggyőződésű értelmiségiként elsősorban is végtelenül untam Kádárt, pocsolyának éreztem magam körül a világot, de hittem abban, hogy mindez megváltoztatható. Illetve, hogy megváltoztatandó. Illetve, hogy megváltoztathatatlan. Illetve, hogy a fene tudja… Az ebben a blogban is többször hivatkozott szovjetunióbeli egy plusz fél évem ráébresztett a fent említett „viszonylagosság” viszonylagosságára. Vagyis hogy lehet a szovjet – brezsnyevi – világ barbárabb, nyersebb, a magyar, a kádári puhább, civilizáltabb, élhetőbb, a lényeg ugyanaz. A 80-as években már kifejezetten dühített a „nép atyja” Kádár-szerep, az, hogy nem lép vissza, nem adja át a helyét fiatalabb, dinamikusabb, reformokra nyitottabb politikusoknak.

Aztán én is kénytelen voltam megérteni, hogy a rendszer megreformálhatatlan, zsákutca, tévút…

1989. július 13-án, éjféltájban egy szál virággal a kezemben én is beálltam a ravatala előtt elvonuló tízezrek közé. Tudtam, hogy valami az én életemben is véget ért.

3.

(Két részlet az Élet és Irodalom eheti számában megjelent írásból)

Tamás Gáspár Miklós: Kádár János a magyar nép szívében

„Kádár Jánosnak az egymással kibogozhatatlanul összefonódott kommunista hite, rettegése és bűntudata; cinizmusa, kegyetlensége és emberszeretete; hűsége és hálátlansága; szenvedése, megdicsőülése és bukása – mindez történelmi végzetének a következménye, a grandiózus és rettenetes kor velejárója. Jellemét és sorsát (a kettő Hérakleitosz szerint ugyanaz) a tragikus nagyság jellemzi, ami a huszonegyedik század nézőpontjából szinte érthetetlen. Meg is tagadják tőle. Az utókor megvetése, amely a „hokedli és a nokedli” metaforáival véli jellemezhetni Kádár Jánost, a prolit, azaz a magyar népet illeti.”

„A Kádár-korszak nem forradalmi, hanem konzervatív és polgári kor volt, ’szolid’, szociális ízlésében maradi és represszív, tipikusan ’polgári demokratikus’ a mindenféle elitek és lázadók, ’társadalmon kívüliek’ iránti kétirányú bizalmatlanságában. Virágzott benne a dekadens tömegkultúra, a családkultusz, uralkodott a telek, autó, hobbi ismeretes kispolgári kozmosza. Soha nem volt az ország elégedettebb: az egyszerű embert nem nézték le. ’Aki dolgozik, az boldogul’: Kádár képmutató mondata a mai polgári társadalomnak is jelszava.

Nem lehetett félreismerni, hogy Kádár János – a gyilkos, az áruló, az ellenforradalmár, a kollaboráns – őszintén akarja népe javát, nyugalmat szeretne, derűs hétköznapokat; tiszteli a melóst, nem híve semmi radikális fölfordulásnak. Kádár a magyar nép emlékezetében a folyamatos javulás kismestere volt: népünk hálás volt neki a fegyverszünetért… A polgári kor nem előttünk van, hanem mögöttünk.”