Mert kell lenni 500-iknak, mert éppen ezt olvasom, mert eszembe jutott valaki, aki nagyon régen nem..., s mert ez a blog emberekről szól embereknek.

In memoriam K. S.

"Megint Márton tudta kicsalni a szobából apámat. Nem konkrétan ő, hanem a hiánya. Anyám támadásain kívül soha nem jött ki, neki hagyta, hogy fertőtlenítsen néha. Különben csak ha klozetre ment, és elfogyott a cigi, a szóda vagy a pálinka. Márton, a nagybátyám volt az egyetlen, aki meg tudta mozdítani. Habzó jókedvvel beszélt az apámhoz, régi hangsúlyokat használt, az utalások évtizedekkel korábbi dolgokra vonatkoztak, gyermeki pajzánsággal próbált úgy tenni, mintha nem látná, amit lát. Egyszerűen szólította apámat, hívta, hogy jöjjön ki. Hangos volt és derűs, mindenféléről kiabált, mintha tőlünk méterekre is hallani kéne valakinek, amit mond. Nem tudom, mennyi idő múlva, sokára, talán évek múlva értettem meg, milyen előkészített, kimódolt, vad játék volt ez: akár egy mániás depressziós lendületes félórája. Márton kiemelkedett a valóságból, megszólította a régi apámat, az ő jóképű, tehetséges öccsét, akitől olyan sokat várnak. A kimetszett idő kényszerpályára lökte őket, használták az emlékeiket, nem tehettek mást. Ha apám ki nem is jött, válaszolt, kikapcsolta a rádiót, erre Márton bement, amit apám mindennél jobban gyűlölt. Márton bement, mintha a szoba szoba volna, és be lehetne menni. A szoba már régen nem volt szoba, világtalan tér volt, nem lehetett oda bemenni, és ezt Márton is tudta. Már akkor is gondoltam, hogy ez neki nehéz. Gondoltam, de nem éreztem. Azóta érzem is, elhiszem, hogy mennyire nehéz volt, milyen acélos akarattal, fegyelemmel játszott: az apró fintorokra is vigyázott, semmi sem látszott az arcán, akkor sem, ha apám a saját ürülékében ült. Megkérdezte, miért marad ott benn. A kérdés nem volt álszent. A kérdés nem volt fölösleges, és ostoba sem, pedig mindezek felmerültek bennem azóta. A kérdés rituáléja végképp elszakította őket a csontos jelenből, és ez nem valamiféle képzelgés volt, mert nem álmodtak semmit, csak úgy tettek, mintha az eltelt húsz évtől el lehet tekinteni. Megéltek valami nagyon is valóságos jelent, mert az állvakarásokban, kézremegésekben, az egyformán mondott mondatokban az a jelen kicsit még megvolt."

(Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz)

 

Szerző: rás  2012.08.18. 19:54 4 komment

Címkék: grecsó krisztián blogom

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr274929623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_111226 2012.08.20. 01:16:16

Köszönöm! Mindent köszönök, tudod miért... Vigyázz magadra! Bocs

Ismeretlen_46946 2012.08.20. 10:13:34

@defalla: :))

Andris 2012.08.22. 22:11:17

Nem értettem minddel egyet, és nem is értem mindig, mégis köszönöm mindet.

Ismeretlen_46946 2012.08.22. 22:52:16

@Andris: Nagyon szívesen. :)
süti beállítások módosítása