Tegnap villamosozáshoz zsebre vágtam az olvasásra váró könyvek közül a legkisebbet, legvékonyabbat, Claudio Magris Egy másik tenger című regényét. Ha nem csak száz oldal, valószínűleg nincs türelmem végigolvasni. Furcsa könyv: egy filozófiai tétel lírai doku- és kalandregényként; főszereplője valójában nem is Enrico Mreule, akiről szól, hanem halott barátja, a 23 évesen öngyilkos költő és filozófus Carlo Michelstaedter, illetve az, ahogy Carlo filozófiai tételét Enrico saját életével megvalósítja. (Mindketten valóságos személyek!) A tétel lényege, hogy éljük át a jelent, ne áldozzuk fel a jövőért, ne legyenek vágyaink, álmaink, céljaink, mert azok megölik a jelent, az életünket. S ahhoz, hogy e jelennek élhessünk, és ezáltal lehessünk önmagunk, a világot is ki kell zárnunk, mármint az olyan efemer jelenségeket, mint történelem, politika - vagy a többi ember. Ami lényeges, ami az élethez kell, azt már megfogalmazták az ókori görögök, Homérosz, Szókratész, Platón, Parmenidész. S mindehhez a háttér az Osztrák-Magyar Monarchia olasz-horvát-szlovén-osztrák-zsidó szeglete, az Isztria - legalábbis Michelstaedter számára, aki 1910-ben vet véget életének. Azzal a pisztollyal, amit egy évvel korábban Argentínába távozott barátja, Enrico hagy ott neki.
Nem mesélem el a történetet, amely még vagy fél évszázadot ölel át, megteszi ezt Magris, nemcsak az Egy másik tenger-ben, hanem egy Michelstaedterről és a száz évvel ezelőtti Monarchia világáról szóló lebilincselő esszéjében - Michelstaedter és az "igazi életet" kereső közép-európai nagy generáció - meg egy tavalyi interjúban (annak második felében). Amiről viszont egyikben sincs szó, pedig a regény egyik fő motívuma: egy életre szóló - a fizikai halálon is túlnyúló - barátság ereje.
Utolsó kommentek