A napokban egy a magyar "keresztény-nemzeti" úri osztályhoz tartozó, művelt - természetesen diplomás, több nyelven beszélő, világlátott - huszonéves fiatalember magántársaságban kifejtette, hogy "Viktor nagyon jól csinálja": régen is csak az elithez tartozók tanultak az egyetemeken, és ez így van jól.

Az 1930–31-es tanévben a 18–23 éves korosztályból a nagy- és középbirtokosok gyermekei közül minden 6., az ipari tisztviselők közül minden 18., a kisbirtokos parasztok gyermekei közül minden 121., a munkások gyermekei közül minden 425., a föld nélküli szegényparasztok gyermekei közül minden 1320. járt felsőfokú iskolába.

A harmincas évek társadalmi igazságtalanságokat feltáró falukutató, népi írói mozgalmának egyik eredménye volt az 1939-ben elsősorban szegény paraszt fiatalok közép- és felsőfokú tanulmányait támogató Bolyai (1942-től Győrffy) Kollégium létrehozása. Lényegében ebből nőtt ki a felszabadulás után a Kommunista és a Nemzeti Parasztpárt által pártfogolt - 1946 és 1949 között működő - népi kollégiumi mozgalom, a NÉKOSZ.

A társadalmi igazságtétel 1945 után összefonódott a politikai jelleg ű, gyorsított elitcsere szándékával. A Horthy-korszaktól "örökölt" értelmiség helyett a 40-es évek végére kiépülő kommunista diktatúra új, megbízható, "osztályhű" elitet akart kinevelni munkás és szegényparaszti fiatalokból. Minthogy a tanulási esélykülönbség a háború előtt a középiskolák szintjén is hatalmas volt, gimnáziumi végzettség nélküli fiatalokat kellett ú.n. "szakérettségit" adó  "gyorstalpalókon" - egy- vagy kétéves tanfolyamokon - felkészíteni egyetemi, főiskolai tanulmányokra. 1948-ban azonban még mindig csak 5 százalék volt a munkás és paraszt származású fiatalok aránya az egyetemeken, ezért az 1949/50-es tanévtől a felvételeknél bevezették a hallgatók származás szerinti kategorizálását, párthatározatok írták elő évről-évre a felveendő munkás-paraszt hallgatók arányát. A származás szerinti kategorizálás során a hallgatókat szüleik (elsősorban édesapjuk) 1938-as foglalkozása, társadalmi helyzete alapján sorolták be a munkás, dolgozó paraszt, értelmiségi, alkalmazott, egyéb, és X kategóriába, ez utóbbiba kerültek a régi rendszerben az uralkodó osztályhoz tartozó, ú.n. osztályidegen hallgatók (a több ezer holdas arisztokrata család vagy egy volt bankigazgató sarján kívül ide kerülhetett a harmincholdas „kulák”, a két alkalmazottat foglalkoztató ügyvéd és az egykori csendőr gyermeke is.) Ennek eredményeként az ELTE Bölcsészettudományi Karán 1949/50-ben az első évfolyamon már 56,5% volt a munkás és dolgozó paraszt származású hallgatók aránya, amely a következő években 60%-ra nőtt, de a tervekben már a 70% elérése volt a cél. A társadalmi igazságosság nemes eszménye a politikai hatalom megszilárdításának kevésbé nemes céljával összefonódva a tudással, a szakértelemmel, a valódi értelmiségi léttel szemben a politikai megbízhatóságot állította középpontba. 

A szakérettségi intézménye 1955-ig állt fenn, a származási kategorizálás 1963-ig - bár a felvételiknél azonos pontszám esetén továbbra is előnyben kellett részesíteni az "F"-es fiatalokat, vagyis a fizikai dolgozók gyermekeit.

1945 előtt egy értelmiségi származású férfinak közel százszor akkora esélye volt az értelmiségivé válásra, mint egy paraszti származásúnak, és negyvenszer akkora, mint egy szakmunkás gyerekének. Az 1970-es években ez az esélykülönbség hússzoros, illetve hatszoros volt. Ezt az adatot nézhetem úgy is, hogy milyen nagy mértékben csökkent az esélyegyenlőtlenség, meg úgy is, hogy milyen nagy maradt...

A sokarcú és izgalmas - baloldali! - 60-as évek egyik uralkodó eszméje a társadalmi igazságosság volt. Nyugaton, illetve Keleten a konkrét körülményektől függően persze más-más formában, más-más konkrét célokat követve, de egyaránt jellemzője volt ez a rendszerkritikus mozgalmaknak (vagy mozgalmi csíráknak). 1968 nagyon ellentmondásos évében az ELTE Bölcsészkarán és vele gyakorlatilag egy időben a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (a mai Corvinuson) diákok indították meg a Studium Generale mozgalmát. Innentől kezdve többes szám első személyben beszélek róla, mert két évvel később, negyedéves bölcsészként én is részese lettem. Úgy gondoltuk, elviselhetetlen és ellentmond a szocialista társadalom meghirdetett (és vallott) elveinek az a társadalmi igazságtalanság, amit a fentebb (igaz, már a 70-es évekből származó statisztikai adattal) jelzett hússzoros, illetve hatszoros esélykülönbség jelent. Társadalmi munkában (ismeri valaki még a mai huszonévesek közül ezt a kifejezést?) felsőéves egyetemisták és hozzájuk csatlakozó fiatal oktatók szerveztek - szerveztünk - ingyenes egyetemi előkészítő tanfolyamokat fizikai dolgozók középiskolás gyerekeinek. A KISZ szervezeti infrastruktúráját felhasználva toboroztunk, felvételi beszélgetésen, esetenként dolgozatot íratva  válogattuk ki a tehetségesnek látszókat, szombatonként órákat tartottunk - és drukkoltunk. A Bölcsészkaron a Studium Generale első vezetője egyébként Atkári János, a 2000-es években budapesti főpolgármester-helyettes volt. A kor viszonyai közt természetes - az egyedüli lehetőség - volt, hogy mindez a KISZ keretei közt történt, de az már egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy nem a bürokratikus, pártirányítású KISZ "darálta be" a studiomosokat, hanem - legalábbis néhány évre - lényegében ők vették át a kari KISZ vezetését. Sokáig persze nem lehetett szél ellen... A rendszer volt az erősebb, és a spontán (tehát ellenőrizhetetlen) mozgalmi jelleget kiküszöbölve lényegében államosították a Studium Generalét (amely egyébként ingyenes egyetemi felkészítőként a Corvinuson ma is létezik).

A 80-as évektől egyébként ismét nyílni kezdett az olló a társadalom felső és alsó rétegeinek tanulási esélyei között. 2000-ben pedig Gazsó Ferenc oktatásszociológus már arról írt, hogy a rendszerváltást követő évtizedben a két szélső társadalmi csoport esélykülönbsége a gimnáziumi érettségire 6-szorosról 11-szeresre, a diploma tekintetében 18-szorosról 30-szorosra nőtt. Miközben az egyetemi és főiskolai hallgatók száma megduplázódott, csak 3 %-uk származik az alsó rétegekhez tartozó családokból.  Az egyetemet végzett szülők gyermekeinek 80 %-a jár gimnáziumba, a főiskolát végzettek gyerekeinek 60 %-a, az érettségizett szülők gyerekeinek 40 %-a, a szakmunkások gyerekeinek 20 %-a. Az értelmiségi szülők 80 %-a szánja értelmiségi pályára a gyermekét, a munkáscsaládok 15-20 %-a. Ismétlem, ez 2000-es adat. A következő évtizedben ismét megduplázódott az egyetemista, főiskolás diákok száma, és most már az is nagyobb differenciáló tényező, hogy kit hova vesznek föl, hogy a diploma valóban értelmiségi létet jelent-e. A Gazsó által említettnél nem találtam frissebb adatokat a társadalmi mobilitásról, és nem tudom, készült-e újabban felmérés a nagy és tekintélyes egyetemekre járók társadalmi összetételéről.*

Amit viszont tudni lehet: "Viktor" - az Orbán-kormány - a beszélő (de nem visszabeszélő!) szerszámokat igénylő Parragh Lászlók és Demján Sándorok kívánságának megfelelően drasztikusan csökkenteni akarja az egyetemen és az azt előkészítő gimnáziumban tanulók számát, arányát, a tandíjakkal elsősorban a szegényebbeket - a magyar társadalom többségét kiszorítva.

xxx

*KapitányG felhívta a figyelmemet (itt is köszönet érte) egy közelmúltban az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet által végzett kutatásra, amely a többi között a diákok társadalmi hátterét mérte fel a felsőfokú szakképzésben, illetve az egyetemi-főiskolai BA alapképzésben. Itt olvasható. A bejegyzés témájához különösen a 6-10. táblázatok illeszkednek, de persze a többi is érdekes.