"Amennyiben valóban úgy áll a dolog, hogy csupán csekély részét élhetjük meg annak, ami bennünk rejlik - mi történik akkor a maradékkal?"

Eleve gyanakvással veszek kézbe egy könyvet, amely címlapján azzal hirdeti magát: "Több mint kétmillió eladott példány". Rendes sznobként továbbá fenntartársaim vannak olyan, számomra ismeretlen, de népszerű írókkal szemben, akik kevésbé kanonizáltak, mint, mondjuk, Thomas Mann vagy Rejtő Jenő. Pascal Mercier Éjféli gyors Lisszabonba című regényét azért vettem ki a könyvtárból, mert érdekelt, hogy mitől esett transzba Máté. Valami könnyen olvasható, kalandos lektűrre számítottam. Most, az 600 oldalas könyv egyötödénél tartva le vagyok nyűgözve.

Nem ígért sok jót a nagyképűnek, túlzónak ható hármas mottó, Montaigne és Pessoa (az ő nevüket - csak a nevüket! - persze ismerem) aforizmái mellett a számomra ismeretlen Jorge Manrique verse. Aztán lassan értelmet kaptak.

Ki vagyok? Az vagyok-e, akinek látom magam, és vajon milyennek látnak mások, és milyennek látom magam másokban "megfürödve"? Melyik kép az igaz? Ötven- vagy hatvanvalahány évesen, ha visszatekintek az eddigi életemre, biztos lehetek-e benne, hogy a saját életemet éltem - úgy értve: lehetett volna-e egy igazibb életem? És változtathatok-e?

A regényben az egyik csavar, hogy Mercier - a mottón túl is - gyakran említi Pessoát. Minthogy a nevén túl nem tudtam róla semmit, megnéztem a lexikonban. Nos, Fernando Pessoa (1888-1935), a portugál „modernismo” legkiemelkedőbb egyénisége legalább nyolcvanhat álnéven és stílusban írt, valamint saját neve alatt is publikált különböző nyelveken. Vélhetőleg az énkeresés sajátos formáját jelentette nála a személyiség megtöbbszörözése - írja róla a Wikipédia. Minden alteregóhoz külön életrajzot, horoszkópot és aláírást is kitalált.

Most megyek, és olvasom tovább.