(Az első rész itt)

Az én ifjúkoromban – amely az "Alaptörvényünk" által a történelemből kitöröltetni ítéltetett véres bolsevista diktatúrára esett – a spanyol polgárháborúnak mítosza volt, akárcsak a benne a köztársaságiak oldalán harcoló magyar internacionalistáknak. A mítosznak nincs szüksége a történelmi tényekre, csak az igazságra – vagy az "igazságra". Így szép, így kerek, így lehet hinni benne, így szolgál erkölcsi tanulsággal. Szép volt olvasni Hemingway regényét – Akiért a harang szól –, amiből jószerivel már csak a mottóul szolgáló John Donne-sorokra emlékszem: "Senki sem különálló sziget..."

"A barikádnak csak két oldala van" – figyelmeztetett megrovóan egy emberöltővel később (mármint a spanyol polgárháborúhoz képest) akkor éppen nagyon baloldali forradalmár barátom (és ebben nincs semmi gúny, tényleg az volt, őszintén volt az, én meg nem tudtam az lenni). Hemingway, Koestler, Orwell, Kolcov, Zalka Máté, André Malraux, Robert Capa számára – a névsor hosszan folytatható a fiatal Willy Brandtig vagy éppen Albánia későbbi sztálinista diktátoráig, Enver Hodzsáig – nem volt kétséges, hogy a barikád melyik oldalán a helyük.

A spanyol polgárháborúban történelmi igazság volt a barikád két oldala: a fasiszták és az antifasiszta baloldal küzdelme. De az, hogy ez egyúttal a "jó" és a "gonosz" metafizikai összecsapása lett volna – legfeljebb csak "igazság". A bejegyzés első részében csak olyanokat idéztem – mert csak ilyeneket olvastam –, akik a barikád felém eső, bal oldalán küzdöttek. S az az igazság – idézőjel nélkül –, hogy egymás, önmaguk ellen is. Mert a spanyol polgárháború nemcsak jobb- és baloldal, fasizmus és antifasizmus – már ez is hamisítás, hiszen az antifasizmus nem a baloldal privilégiuma, még ha akkor a baloldal (sőt a szélsőbaloldal) volt is a legkövetkezetesebb képviselője – nemzetközi méretű összecsapása volt, hanem – Lenin és Rosa Luxemburg 1918-as elméleti vitája, meg az 1921-es kronstadti lázadás véres leverése után lényegében először – a kommunista mozgalom különböző irányzatainak (a fogalom legszélesebb értelmében idesorolva az anarchistákat is) egymás közti küzdelme, leszámolása. Történelmi véletlenként Spanyolország – Katalónia és Andalúzia anarchista hagyományai folytán – erre különösen alkalmas terep volt. Mint tudjuk, ezt a csatát a bürokratikus kommunizmus, a leninizmus-sztálinizmus nyerte...

Rég volt mindez ("a háborúnak vége"), de ha kiszörnyülködtük magunkat az NKVD és a Komintern ügynökeinek barcelonai kegyetlenkedésein, ha felfogtuk Orwell megrendülésének mélységét, akkor – túl irodalmon és túl a múlt iránti hűvös, elfogulatlan érdeklődésen – érdemes figyelmet szentelni a kommunisták – bolsevikok, trockisták, anarchisták, tanácskommunisták stb.– 70–80–100 évvel ezelőtti vitáinak. Merthogy ezek a mai napig aktuálisak (már ha képesek vagyunk túllátni Orbán-Magyarország szellemi horizontján). Persze a hatalomról van szó. De nem pusztán arról, hogy melyik pártnak vagy politikusnak (diktátorjelöltnek) a kezében legyen a hatalom. Hanem, hogy mit is jelent igazából a hatalom: a kormányzást, a parlamenti többséget vagy a gazdaság és a társadalom folyamatainak irányítását? S ha ez utóbbit, akkor vajon felülről, az államhatalom (vagy az állammal összefonódott párthatalom) eszközeivel kell-e megvalósulnia vagy magának a társadalomnak – termelői, lakóhelyi közösségeknek - az önszerveződésével, önirányításával? Felülről lefelé vagy alulról felfelé, netán horizontálisan vagy a három ésszerű egyensúlyával? Meg hogy van-e lehetőség, idő ezek megvitatására kikísérletezésére, ha háború van, ha "ostromlott erődben" élünk. Orwellnél is, Ibárrurinál is előjön a dilemma: háború vagy forradalom? Azaz: a polgárháborús összefogás nevében és érdekében félre lehet-e tolni a baloldal társadalmi céljait, a radikális földreformot, a termelés társadalmasítását, a régi államszervezet (benne a katolikus államegyház) szétzúzását, a társadalmi önigazgatást stb.?  "Előbb nyerjük meg a háborút, mert ez a feltétele a társadalom átalakításának" versus "Nincs értelme a háborúnak, ha lemondunk a forradalmi célokról, s egyébként is csak ez utóbbiak mozgósíthatják az embereket a háborúra".

Aktualizáljam? Sapienti sat.

***

Hemingway, Koestler, Orwell, Kolcov, Brandt újságíróként megy Spanyolországba, tudósítani a polgárháborúról. De elkötelezett újságíróként. Nem kívülállók, nem gondolják, hogy valamiféle hűvös objektivitásra kéne törekedniük, vállalják világnézetüket, politikai véleményüket, ha tetszik: elfogultságukat. Orwellről, Koestlerről tudjuk, hogy aztán meg is szenvedik.

Bálint Györggyel vallom: "Legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel!" (Intelmek kezdő felháborodókhoz) Történetesen 1936-ban írta...

***

Kolcov csak áldozat lesz. Kolcov... Amúgy nagyon érdekes, izgalmas és jól megírt Naplója a Spanyol Kommunista Párt és a kommunista harcosok apoteózisa. (Meg persze a Szovjetunióé.) A több mint hatszáz oldalas könyvben nagyon sokszor és részletesen ír a Népfront-kormány – valós vagy vélt – gyengeségeiről, a kabinetben domináns szocialisták és liberális köztársaságiak hibáiról, alkalmatlanságáról, de talán ha ötször-hatszor tesz említést, szinte kötelességszerűen a trockistákról (ez a katalán POUM, a Marxista Egységes Munkáspárt, Orwell könyvének egyik főszereplője) mint "belső ellenségről" "fasiszta, falangista ügynökökről". Szegény Kolcov nem tudhatja, hogy röviddel később, koholt moszkvai perében majd trockista-poumista ügynök (meg angol kém) lesz. A spanyol polgárháború hátteréhez nemcsak a fasizmus előretörése, Mussolini és Hitler tartozik hozzá, hanem – pontosan ezekben az években, 1936–39-ben – a sztálini terror tetőpontja, a "nagy tisztogatás" is. És ez kiterjed a Kominternhez tartozó pártok vezetőire, aktivistáira is. (Erről is érdemes Koestlert olvasni.)

***

Egy másik nemzetközi összefüggés. 1936-ban, a polgárháború kitörésekor a demokratikus Európa két vezető hatalma, Nagy-Britannia és Franciaország meghirdeti a "be nem avatkozást". Franciaországnak mellesleg Népfront-kormánya van, a szocialista Leon Blum vezetésével. A benemavatkozási politika gyakorlatilag szabad kezet ad Hitlernek és Mussolininek. A spanyol polgárháború 1939. március végén fejeződik be Franco győzelmével. Közben, 1938-ban Hitler elfoglalja Ausztriát, angol-francia jóváhagyással megszerzi Csehszlovákiától a Szudéta-vidéket, majd éppen 1939. márciusban megszállja a maradék Csehszlovákiát, amelynek biztonságát korábban közösen szavatolta Franciaország és a Szovjetunió. Nyáron elhúzódó és eredménytelen tárgyalások folynak a Szovjetunió, illetve Anglia és Franciaország között a politikai és katonai együttműködésről, amelynek augusztus végén a Molotov-Ribbentrop paktum vet véget. Kideríthetetlen, hogy Sztálin döntését milyen mértékben befolyásolta a Spanyolországgal és az angol-francia benemavatkozási politikával kapcsolatos tapasztalat.

***

Semprún könyvét olvasva (az emigrációban, illetve otthon illegalitásban küzdő spanyol kommunisták a téma) hirtelen beugrik egy gimnazista koromban gyakran hallott, olvasott név: Julián Grimau. De előbb néhány szó Semprúnról: 1953 és 1962 között a Spanyol Kommunista Párt vezetésének tagjaként egyik szervezője és részese volt az otthoni illegális tevékenységnek. 1964-ben "a hivatalos pártvonaltól való eltérés" miatt kizárják a pártból. 1966-ban hazatér és két évtizeden át kizárólag irodalmi tevékenységnek szenteli magát.

Julián Grimau 1959-től a Spanyol Kommunista Párt "belső" szárnyának egyik vezetője volt. 1962-ben máig vitatott körülmények között a francóista rendőrség letartóztatja, egyesek a pártvezetés belső küzdelmét és egyenesen Santiago Carrillo főtitkár kezét látták a dologban. 1963 áprilisában hadbíróság ítélte halálra, mégpedig nem akkori illegális tevékenységéért, hanem a polgárháború alatt elkövetett tetteiért. Grimau a politikai rendőrség tagjaként Barcelonában részt vett a "belső árulókkal", a francóista "ötödik hadoszloppal", s az odasorolt "trockistákkal", a POUM-mal való leszámolásban. Hatalmas nemzetközi tiltakozó mozgalom ellenére (számos állam- és kormányfő mellett XXIII. János pápa is kegyelmet kért) Grimaut kivégezték. Ő volt az utolsó, akit polgárháborús részvétel miatt végeztek ki.

Semprún két évvel később (és egy évvel a pártból való kizárását követően) írja meg regényét.

***

És végül röviden két személyes élményről. Az 1970-es évektől a Magyar Rádió külföldre sugárzott, idegennyelvű adásainál dolgoztam. Így ismerkedtem meg (sajnos csak felületesen, kevéssé) egy spanyol kommunista házaspárral, az 50-es évek óta éltek Magyarországon. Szinte egyetlen szót nem tanultak meg magyarul, számukra a történet megszakadt 1939-ben, ott akarták folytatni.

A másik: 1981 februárjában a Franco után még csak formálódó, fiatal demokrácia elleni puccskísérlet napjaiban voltam Madridban. Mint arról egy régebbi bejegyzésben is beszámoltam, jelen voltam Spanyolország történelmének legnagyobb tüntetésén, egy igazi "népfrontos", antifasiszta demonstráción.

 

Szerző: rás  2013.05.11. 13:09 Szólj hozzá!

Címkék: történelem kommunisták anarchisták Spanyolország Kolcov Semprún Grimau

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr435295061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.