Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol – becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: „Kitartani”,
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és – ami több – ember leszel, fiam.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
***
Néhány órával a bejegyzés születése után olvastam TGM nekrológját a hvg.hu-n, és nem állom meg, hogy idemásoljam a befejező részét:
"A „kommunista” identitás... Horn Gyula és „kommunista” nemzedéktársai szemében a proletár identitás volt. Horn volt az egyik utolsó ember, akitől a „proli” szót avval a gyöngédséggel hallottam kiejteni, ami világosabban jelzi, hogy az a korszak elmúlt, mint bármi egyéb. A „proli” nem lenéző kifejezés volt, épp ellenkezőleg. Az elkötelezett „kommunista” káderek úgy vélték, hogy valamiképpen „a munkásosztályt” képviselik, Horn esetében pedig: szeretik. Megbecsülése a „melósnak” szólt, lenézte azt a politikát – tehát saját pártjának és kormányának, végső soron: saját magának a politikáját is –, amelynek a középpontjában nem a „melós”, a „proli” állt. Ez volt a bolsevik identitás: azonosulás a munkás imágójával.
A huszadik század minden bizonnyal legfontosabb jelensége – a bolsevik árnyalatú „kommunizmus” – történelmileg (amint a mozgalom olyan nagy írói figyelték meg, mint Malraux vagy Déry) az utópia és a nihilizmus különös vegyüléke volt. Horn Gyula, ennek a nagy történetnek egyik szerény szereplője 100%-ig abban hitt, hogy a lenini pártnak alapvetően mindenben igaza volt, és ugyancsak 100%-ig abban, hogy az, ami ezek szerint szép és igaz, egyben lehetetlen. Tehát – gondolta Horn és nemzedéke – a cselekvő embernek azt kell megcselekednie, ami nem szép és nem igaz, mert más lehetőség nincs. Ugyanakkor rejtve, tisztán erkölcsileg – és emiatt kritikátlanul és rendületlenül – kitartott az eredeti preferenciák mellett, így tehát azonosította az erkölcsöt avval, ami (a gyakorlatban) lehetetlen. Radikálisan elválasztotta azt, ami helyes, attól, ami lehetséges.
De ettől még nem gondolta azt, hogy ami helyes (és ennélfogva nem lehetséges), egyben nem érvényes. Így tartotta fönn ez a mentalitás az utópia és a nihilizmus egyensúlyát s a maga radikálisan bizonytalan és iránytalan egységét.
Ez a lelkiállapot nem éppen boldogító. Aki emlékszik Horn Gyula keserű arcára, esetlen humorára, Symphonia és konyak pácolta rekedt hangjára, leplezetlen ravaszkodására, tudhatja, hogy nem lehetett nagy véleménnyel hivatásának méltóságáról. Az új rendszerbe „átmentett” elvtársait mélyen megvetette, mert úgy sejtette, az ő „tudatukból” még ez a duplex veritas is eltűnt, CSAK nihilisták, de már nem titkos utópisták. A Politikai Bizottságnak vagy a KB Titkárságának a nacionalizmussal kacérkodó egykori tagjait fehérgárdistának tartotta. Mint minden régi bolsevik, túl könnyen vette a szájára a „fasiszta” szót. (Más kérdés, hogy gyakran kitűnő jósnak bizonyult.)
A tőle idegen, ám elvekkel bajmolódó embereket – mint e sorok íróját – a Lenin korai vitairataiból vett kifejezéssel „istenkeresőnek” nevezte. (A filológiailag pontos terminus „istenépítő”, de ez nem számít.) Nem voltunk neki eléggé nihilisták, így hát nem lehettünk komoly emberek.
Horn igen súlyos terheket cipelt, tele volt olyan (ma már nagyrészt közérthetetlen) gyűlölködésekkel, ellenszenvekkel, neheztelésekkel, amelyeket le kellett küzdenie, hogy a szent meggyőződése szerint a sors által rá bízott embereket – mindenekelőtt persze a régi párttagokat, az „ellenforradalom” és a „fehérterror” által (szerinte) jó előre kiszemelt áldozatokat – épen és bántatlanul átvezesse, no nem a Kánaán földjére, hanem pont fordítva. Ebben puszta eszköznek tekintette szövetségeseit és munkatársait. Ez volt a missziója: hogy minél simábban, békésebben segítsen létrehozni azt az állapotot, amelyet a szíve mélyéből utált.
Undorodott az egész polgári politizálástól, de közben remekül szórakozott a stratégiai és taktikai manőverek közben. Akármilyen sokra vitte mint privatizátor, mint a neoliberális „Bokros-csomag” bevezetője és mint NATO- és EU-tagságunk előkészítője, benső meggyőződése nem változott, s ezt azért hébe-hóba megsejtették mind hívei, mind ellenfelei. A prolik – ameddig még voltak – némi iróniával, de kedvelték, tudták, hogy közülük és közéjük való.
Hálát nem várt, nem kap."
Utolsó kommentek