„Hadd iktassak ide egy őszinte szót, mely napjaink tapasztalataiból fakad. A felvilágosodás híve számára a ’nép’ szó és fogalom mindig valamely archaikus-aggasztó árnyalatot foglal magába, az ilyen ember tudja, hogy a tömeget elég ’nép’-nek szólítani, ha valaki haladásellenes gonoszságra akarja felbujtani. Mi minden nem történt a szemünk láttára, vagy talán éppen nem a szemünk láttára, a ’nép’ nevében, ami sosem történhetett volna meg Isten nevében, az emberiség nevében, a jog nevében! – Nos, annyi mindenesetre bizonyos, hogy a nép mindig Nép marad, legalábbis lényegének egy bizonyos rétegében, mégpedig éppen az archaikusban, és a Kis Rézöntő utca lakói, a ’Pince-Liese’ szomszédai, akik választáskor a szociáldemokrata pártra szavaztak, ugyanakkor képesek voltak valami démonit sejteni egy öreg anyóka szegénységében, aki nem engedhette meg magának, hogy föld feletti lakásban lakjék; képesek voltak közeledtekor magukhoz ölelni gyermekeiket, hogy megóvják őket a szemmel veréstől. És ha egy ilyen fehérnépet ma újra megégetnének – ami kissé módosított indokolással ma már korántsem elképzelhetetlen –, akkor ezek a jóemberek ott állnának a hatóság felállította korlát mögött, és a szájukat tátanák, de valószínűleg nem tiltakoznának. – A népről beszélek, de ez az archaikus, népi réteg mindannyiunkban megvan, és hogy kimondjam, ami a lelkemet nyomja: nem hiszem, hogy a vallás a legalkalmasabb módszer ennek féken tartására. Erre nézetem szerint csupán csak az irodalom alkalmas, a humanista tudomány, a szabad és szép ember eszménye.” (Thomas Mann: Doktor Faustus. Szőllősy Klára ford.)

***

Thomas Mann az egyik kedvenc íróm, a Doktor Faustus-t azonban csak most olvasom, meg-megállva, szinte minden mondatot kétszer elolvasva, megrágva.