A helyzet az, hogy – hacsak valami csoda nem történik, vagy a vártnál előbb nem omlik össze az ország – Orbán kacagva nyeri a jövő évi választásokat. Az ember persze reménykedik, várja a csodát, de…
A „ki lesz a miniszterelnök egy év múlva” játéknál – amelynek valódi tétje az, hogy a következő évtizedünket (évtizedeinket?) egy (olaj és földgáz nélküli) Azerbajdzsánként vagy (tenger és igazi turisztikai vonzerő nélküli) Görögországként éljük –, szóval ennél a felszíni játéknál fontosabb, hogy az elmúlt 25-30 év eredményeként egy egyre tragikusabb szociális problémákkal küzdő – az egyébként paranoiás Bogár László kifejezésével – roncstársadalomban élünk. Ennek a problémának a leküzdése évtizedeket igényel majd, és nyilvánvalóan olyan politikai – filozófiai és gyakorlati – megközelítést, amely a mai (domináns) pártoktól nem várható. Persze, persze, mindenekelőtt Orbánt és bandáját kellene eltakarítani, hogy bármire remény legyen, de ez majd egyszer bekövetkezik. (Nagyon önzetlen vagyok, valójában már nem a magam jövőjét tervezgetem, noha kétségtelenül kellemesebb lenne egy orbántalan, lázártalan világban élni.)
Hogy most már rátérjek a címben ígért témára, az aktuálisan folyó vitákra: az egyik szint a „felhőrégió”, az ellenzéki (baloldali? liberális? balliberális?) összefogás lehetősége és esélye (valójában esélytelensége) az új Fidesz-szabályok által lebonyolítandó jövő évi választásokra. Ennek is persze több ága van; az egyik az MSZP–Együtt-huzakodás a reménybeli mandátumokról, illetve a miniszterelnök-jelölti presztízsről. A másik ág a Bajnai-projekt értékelése, annak a kudarcnak az értelmezése, hogy nem sikerült egy, a jobboldalra (annak egy részére, valóban konzervatív és liberális részére) is kiterjedő Orbán-ellenes koalíció létrehozása, miközben a párttá alakulás paralizálta az egy éve még oly dinamikusnak és reménytelinek látszó társadalmi mozgalmakat, a Millát és a Szolidaritást.
A szimpla karrierista Mesterházy, a felszínesen demagóg Szanyi és a szürke szakpolitikusok által megjelenített MSZP 2010-es önmagába záródott; ideológia, koncepció – egyáltalán: gondolatok – híján csak alkalmi, rögtönzésszerű reagálásokra képes. Bajnai a liberális értelmiség kedvence (vagy legalábbis kényszerjelöltje) maradt, de valós háttere (gazdag, tehát gyanús üzletember) és a fideszes tömegpropaganda sikeres karaktergyilkossága miatt alkalmatlan szélesebb választótömegek mozgósítására. Ebben a helyzetben az egyetlen esély – a bejegyzés első mondatában említett csoda – egy olyan konzervatív jelölt lenne, aki mögé egyaránt felsorakozhatna az Orbántól szabadulni szándékozó (valódi) jobboldal, az üzleti világ és a baloldal („baloldal”) is. Egy populárisabb (és a gyakorlati gazdasági, társadalmi kérdésekre fogékonyabb) Sólyom Lászlóra lenne szükség, de ilyet én nem látok, és néhány hónap kevés a megtalálására és „felépítésére”. Ezért marad egyelőre Orbán.
Az általam fontosabbnak és érdekesebbnek tartott, az elmúlt napokban kibontakozott másik vita mélyebb rétegeket érint – még ha egyelőre nagyon szűk körben zajlik is. Viszont a jövőről, Magyarország jövőjéről szól. Arról, hogy lehetséges-e a mai ideológiai és pártsémákon, meggyőződéseken és előítéleteken túllépő civil párbeszéd, együttműködés, összefogás a társadalmi igazságtalanságok, a tömeges nyomor és a tömegeket fenyegető elszegényedés, a diszkrimináció stb. ellen. Az alábbiakban e vita két dokumentumának a linkjét adom meg, amelyek maguk is tartalmaznak további hivatkozás-linkeket, ezek megnézését is javaslom. (Meg a lehetőség szerint indulatmentes gondolkodást.)
Az” Örülünk, Vincent?” blog az eltartott kisujjról
Egy „hahás” arról, hogy bármilyen fájdalmas, de ki kell lépni a „komfortzónából”
Utolsó kommentek