"St. Valentinban, a közeli Felső-Ausztriában, élt akkoriban Zihal segédhivatali főigazgatónak egy nőrokona, aki nemcsak a formai-genealógiai értelemben volt vele rokonságban, hanem a fogalom köznapi és hivatalos tartalmát messze meghaladó módon: egy vegyész a sók ilyen kapcsolatát nevezte volna alkalmasint "zihaloidák"-nak, egy botanikus pedig az ilyen növényeket "zihaloideák"-nak. Ám ez a hölgy sosem volt hivatalnok. Látjuk ez alkalomból, hogy az ilyesféle jelentős affinitások köre sokkal tágabb sugarú, mint a közvetlen hivatali fényközéppont tere. És teljességgel eltekintve attól a más síkon helyezkedő tényszerűségtől, hogy senki halandó fia-lányának nem lehet hivatalokkal szemben transzcendencia a sajátja, hanem kivétel nélkül mindenki megmérettetik (elsősorban is a közölt adatok tökéletlenségén avagy nem kielégítő pontosságán), ettől teljesen eltekintve tehát, az így megvilágított voltaképpeni hivatali körnek bizonyos udvara is van, holdudvar avagy dicsfény, melyben, ha fakóbb fénytől övezve is, a népesség egyéb, nem hivatali maradékának egyedei táncoló porszemnek tűnnek. Ennek a dicsfénynek is van aztán egy legbelsőbb, legközéppontibb, egy középső és egy külső gyűrűje is van [sic!]. és abban az elsőben lelhetők fel a zihaloidák a legnagyobb sűrűségben. Elsősorban persze a házmesterek, mint bizonyos fokig a magánéletbe előretolt rendőri szervek, azután pedig - levélhordók, kalauzok, gázdíjbeszedők mellett - sok egyéb faj is akad, s ezek, eltérően az utóbb aposztrofált funkcionáriusoktól, a leggondosabb vizsgálattal is hivatalon kívüli magánszemélyekként azonosíthatók: igaz, hogy csak mint a központi, az egyedül valóságos, a nem visszhangszerű élet utózöngéi, epifóniái, s így olybá tűnnek, mintha fiziognómiájukat még mindegyre ez formázta volna, s ekképp akárha benső arcukat egészen e központi nap felé fordítva élnének. Csak ezzel magyarázható meg e zihaloid jelenségek általánosan magas hivatalon kívüli gyakorisága. Effélét testesített meg a segédhivatali főigazgató kuzinja is, ott St. Valentinban Ötvenes éveiben járó özvegyasszony volt, házzal, kerttel, földdel. Néhai ura hosszú időn át volt Bécs tizenhetedik kerületében gázdíjbeszedő." (Heimito von Doderer: A Strudlhof-lépcső. II. kötet, 38-39. o., fordította: Tandori Dezső)

***

Hogy mi van??? - kérdezhetné az olvasó, például én.

De nem kérdezem, hanem újra és újra elolvasom a hömpölygő szöveget - amiről nem tudhatom, hogy az eredetiben is ilyen-e, vagy inkább Tandori -, míg megértem (valójában persze már sokkal korábban rájöttem), hogy ezt nem az agyammal, hanem inkább az érzékszerveimmel kell felfogni, leginkább a hatodikkal. Hagyom magam sodorni, élvezem, ahogy visznek, ringatnak a hullámok, bár időnként körül kell néznem, hogy hol is vagyok.

Doderer még a  második világháború alatt (a Wehrmacht katonájaként) kezdte írni (a gyakran egy mondaton belül) az első világháború előtti és utáni Bécsben játszódó regényét, amely végül 1951-ben jelent meg. Nem könnyű olvasmány. Rengeteg, egymással sokféle kapcsolatban lévő szereplőjével, a sokszálú történettel és Bécs egy kis körzetének precíz leírásával kicsit Nádas Párhuzamos történetek c. regényére emlékeztet (Attila barátom észrevétele, aki - németes lévén - felhívta a figyelmemet az általam korábban sose hallott író sose hallott regényére). Ehhez jön a szecessziósan indázó, burjánzó, szinte lebegő stílus, számtalan kitérővel, ironikus megjegyzéssel. Meg a Jelenkor kiadó spórolásával, a szerkesztő hiányával, aminek számtalan a fenti szövegrészben is jelzett lapszus köszönhető...

Alig 850 oldal, és még a felénél se tartok.