A sznobság minősített esete, amikor valaki a kifinomult ízlésű, értő  többséggel szembemenve dacosan csepül egy műalkotást. Most ezt teszem.

Láttam az Örkény Színházban a Meggyeskert című előadást. Ez Csehov Magyarországon - egy százéves fordítási hiba miatt - mindeddig Cseresznyés- (sőt: Cseresnyés) kertként ismert darabja. A szerző műfaji meghatározása szerint komédia, és állítólag szegény Csehov soha nem értette, hogy miért játsszák - és nézik! - tragédiának a kiüresedett, tarthatatlanná vált múlttól való kényszerű megválást. A saját múltunkkal - tehát önmagunkkal - való szakítást. (Pedig már Marx is megmondta, hogy az emberiség nevetve búcsúzik múltjától.) Az Ungár Júlia által újrafordított, Zsótér Sándor rendezte előadás tehát már a címével is szakítás.

Zsótér. A szakmai körökben évek óta egyik legelismertebb, kultikus tisztelettel övezett rendező számomra tulajdonképpen a "nem szeretem, de érdekel" kategória. A Meggyeskert szerintem rossz előadás. A nálam hozzáértőbb kritikusok véleménye szerint jó, esetleg nagyszerű. (Az összegyűjtött kritikák ezen a linken olvashatók.)

Barátainkkal néztük meg a Meggyeskertet; egykor orosz szakon egyetemi évfolyamtársnőm az első felvonás után (férjével együtt) távozott, mondván, neki ez nem Csehov. Én maradtam, de az előadás után sms-ben tudattam: "tulajdonképpen igazad volt". A helyzet világos: hatvanon túl, ráadásul az orosz kultúra szerelmeseként, megvan a magunk Csehov-képe, amitől képtelenek vagyunk elszakadni. A múltunk, mi magunk az a Csehov. Világos? Annyira azért nem. Mi is tudjuk, hogy egy 2013-as színházi előadás - pláne egy "agyonjátszott" klasszikusé - szükségképpen a máról szól. A kérdés csak az, hogyan.

Az Örkény előadásának műfaji önmeghatározása farce - azaz bohózat. De Csehov legfeljebb Alfonzónál tudott bohózat lenni. Zavarnak Csehov esendő, hol szánalmas, hol szánandó alakjai, zavar a szöveg, s főképp a szöveg mögötti gondolatok, viszonylatok. Csehovnál "több a gondolat, mint a szó" - rémlik fel egyetemista múltamból egy klasszikus orosz kritikus (már elfelejtettem, kicsoda) véleménye. Pedig elég sok a szó. Csehov hősei a cselekvés helyett beszélnek. Zsótér rendezése viszont mindent megtesz, hogy külsőségekkel elvonja a figyelmet a szavakról. A színpadot egy hatalmas, szétnyitható macskafej uralja - tág értelmezési lehetőséget nyújtva a Zsótér iránti áhítatukat kifejező kritikusoknak. Szerintem semmi funkciója, semmi jelentése, öncélú geg csupán. A mobiltelefon-heverő, a sífelvonótárcsán - nyilván a talajvesztettséget szimbolizálva - a levegőben ücsörgő szereplők csupán szájbarágósak. A színpad másik uralkodó eleme egy harsányan műanyag pálmafa. Ez legalább a végén értelmet kap: a Varját alakító Szandtner Annamária - nem Csehov Varja nevű nőalakja, hanem egy színésznő - percekig a feje fölött tart egy letört pálmaágat, a gellérthegyi Szabadság-szobor (eredeti nevén: Felszabadulási emlékmű) nőalakját formázva. Így már az is érthető, hogy a II. felvonás elején - a Csehov utasításának megfelelően vadászruhában lévő - Sarlotta Ivanovna miért viseli a néhai Magyar Néphadsereg tiszti tányérsapkáját. A nyilvánvalóan tudatosan kínos hosszúra nyújtott befejező jelenet, a búcsú az elvesztett birtoktól, háztól, kerttől így hát a saját múltunktól, a Kádár-korszaktól való elválásra való képtelenségünket szimbolizálja. Ezért kellett megerőszakolni szegény Csehovot. Az erőszak kéje azonban ezúttal sekély: sem a szöveg, az alakok, sem az előadás egésze nem tudja alátámasztani ezt az egybites mondandót.

Amiben maradéktalanul egyetértek a kritikusokkal: Kerekes Éva zseniális, és vérfagyasztó Békés Itala Firsze.

*

Az előadást otthagyó barátunk ma ezt küldte át e-mailben: