A tegnapi – a „vége”, a búcsú hangulatában és lendületével írt – bejegyzésem elveszett, nem szándékoztam pótolni, de Hegyi Zsolt kommentje (lásd az előző bejegyzésnél) most rákényszerít. Meg hát olyan nagyon nem is kell a külső kényszer; számomra fontos dologról van szó. Csak a magam nevében beszélek: játék volt. De játszani csak komolyan szabad.
Közbevetőleg a saját szerepemről: a vállalkozással kapcsolatos kétségeim, fenntartásaim kifejtése mellett magától értetődően igent mondtam, amikor (talán decemberben?) egykori rádiós kollégám, Fodor János felkért, hogy vegyek részt. Ugyancsak egykori rádiós feleségemmel együtt szombatra és vasárnapra két-kétórás válogatást készítettünk a Pacsirta Rádió heti műsoraiból, s emellett – egykori rádiós alapfoglalkozásom emlékeként is – szombat delenként úgynevezett szubjektív hírösszefoglalót mondtam. (A Pacsirtának nem volt kapacitása a folyamatos hírszolgáltatáshoz, Fodor – vagy tán más – ezért találta ki a hétköznap naponta kétszer jelentkező, személyektől, témától függően 5–15 perces szubjektív hírösszefoglalót; a klasszikus hírműfaj szabályait felrúgva akár hosszan fecseghettünk bármiről, amit kiemeltünk az eseményekből. Emellett naponta kétszer a Népszava online munkatársa szabályos híreket is mondott 2-3 percben.)
A Pacsirta kampányrádió volt, értsd: a választási kampány idején működött (Fodor eredetileg decemberben akart indulni, aztán adminisztratív és technikai nehézségek miatt tolódott ez február 1-re), és előre bejelentették (-tük), hogy csak a választásig (plusz néhány nap „lecsengetés”). Semmilyen párt, politikai csoport nem állt mögöttünk, a közreműködő kb. nyolcvan ember nem is feltétlenül ugyanúgy gondolkodik a világról, de az értékrendünk, a világszemléletünk egy dologban közös és világos volt: undorodunk a Magyarországon az elmúlt években kialakult világtól, és a magunk eszközeivel szeretnénk hozzájárulni a változáshoz. Szavazásra – tudatos választásra – akartuk ösztönözni hallgatóinkat, és ennek érdekében műsorainkkal bemutatni és értelmezni azt, amiben élünk. Ez volt a meghirdetett fő cél, de emellett – rádió lévén – persze szórakoztattunk is, volt zene, sport, tudományos ismeretterjesztés meg „szabad értelmiségi köldöknézés”.
Rádiót csináltunk. És élveztük. Egykori főnököm szerint normális ember nem levelez egy rádióval, mégis büszkén és meghatottan olvasom például a tegnapi búcsúnapon a (továbbra is élő) honlapunkra meg Facebook-oldalunkra felkerült hallgatói elismeréseket. A honlapon olvasható a műsor készítőinek – újságíróknak, hangtechnikusoknak, zenészeknek, műsorszervezőknek plusz más foglalkozású, pl. lelkész, jogász, színész barátainknak –, valamint a műsorban megszólaló vendégeknek a listája. A Hangtárban hallhatóak az elhangzott műsorok. Így hát ellenőrizhető az az állításom, hogy profik csináltak élvezhető, a hibákkal együtt is összességében magas színvonalú, a szó valódi értelmében vett közszolgálati műsort. 24 órás folyamatos adáson belül hétköznap napi 8 óra új, szöveges műsort, plusz a szintén szerkesztett zenei műsorok. Elfogult vagyok, persze: az elmúlt tíz hétben mi voltunk Magyarországon a legjobb rádió. Nem hiszem, hogy lenne ma bármelyik rádióban olyan alapos, tisztességes szociálpolitikai műsor, mint amilyeneket Gulyás Erika készített péntek délelőtt és kora este, Partvonal címen (csak azt a gejl „embersimogató” alcímet tudnám feledni!). Benedikty Béla irodalomból, zenéből, emlékekből és indulatokból szőtt, szubjektív hangú (sok mindenben nem értek egyet vele) kedd délutáni műsorai mívességükben a hajdani Magyar Rádió fénykorát idézték…
De. És akkor valamit a kalitkáról, a rácsokról.
Eleve korlátozottak voltunk térben és időben. Internetes rádió voltunk, kényszerűségből frekvencia, tehát klasszikus rádiósugárzás nélkül működtünk (kalitka 1). Önkéntes, térítés nélküli munkáról volt szó, szívességből, lelkesedésből meg egymás iránti személyes kötődésből csináltuk. Ez ilyen műsor- (értsd: munka-) mennyiség mellett eleve csak viszonylag rövid időre elvárható (kalitka 2). Egy internetes rádióhoz képest hatalmas volt a műsorkészítők létszáma, mégis, a többé-kevésbé zavartalan működés feltétele volt, hogy Fodor János és Pogány György – úgy tűnt – napi 36 órás folyamatos ügyeletben benn van, és beugrik, ha kell, szerkesztőnek, riporternek, műsorvezetőnek, zenei szerkesztőnek, technikusnak. Plusz egy zseniális műsorszervező-gyártásvezető: Pataki Ági. Főállásban: nagymama. A műsort ugyanis zömében nyugdíjas vagy állástalan vagy pályát változtató egykori rádiósok (tévések, mti-sek) csináltuk. A fiatalok ugyanis vagy nem érnek rá, mert dolgoznak, pénzt keresnek, eltartják a családjukat, vagy félnek: féltik az állásukat – vagy az állásreményüket –, úgy érezték nem engedhetik meg maguknak, hogy „kompromittálódjanak”. Az időbeli korlát – és most a befejezés – legfőbb oka persze a pénz: az alkalmi mecénás magánember (emberek?) pénzéből ennyire futotta. Túl azon ugyanis, hogy – bár az internet ingyen van – hosszú távon egy ilyen műsorstruktúrájú rádió nem alapozható kizárólag társadalmi munkára és kölcsönvett berendezésre, fizetni kell a villanyszámlát, a kávét és üdítőt, a nyomtató javítását és a műsor alatti „pacsirta-fílinget” biztosító zebrapintyek táplálékát. Menet közben és a tegnapi búcsúzáskor is célzások hangzottak el arra nézvést, hogy ha lenne szponzor, valamilyen formában újrakezdenénk. Az alapító főnök, Fodor, továbbra is elzárkózik attól, hogy a hallgatóktól kalapozzuk össze hónapról hónapra a működésünkhöz szükséges összeget. Igaza van.
Kalitka 3: hatalmas sikerként éltük meg, hogy már a második nap mi voltunk a harmadik leghallgatottabb rádió az interneten, ideszámítva a nagy sugárzó rádiók online megjelenését is. De ez csak azt jelentette hogy egy időben több százan, napi összesítésben több ezren hallgattak minket, és ha a Facebookon lájkolókat veszem a maximális hallgatólétszámnak, akkor ezt a 17 ezres, önmagában szép számot ahhoz kell mérnem, hogy a választásra jogosultak 1 (egy) százaléka: 80 ezer.
Kalitka 4: „magunkban beszéltünk”, lényegében „önmagunkhoz” szóltunk, vagyis azokat értük el, akik amúgy is egyetértenek velünk. Bizonyos tekintetben a Klubrádióval konkuráltunk (ostoba módon utáltak is, nyírtak is minket). Idetartozik: minden erőfeszítésünk ellenére nem sikerült a műsorokban jobboldali politikusokat, közéleti személyiségeket megszólaltatni. Ha jól tudom, az egyetlen kivétel a heti Válasz főszerkesztője, Borókai Gábor volt.
Kalitka 5: életkorunkból, stílusunkból adódóan nem érhettük el a fiatalokat. Márpedig internetes rádiót csinálni fiatal hallgatóság nélkül egyszerűen értelmetlen. Különösen, ha számításba vesszük a Pacsirta közéleti szerepvállalását.
Befejezem. Összességében: jó móka volt, fájt abbahagyni. Tudom, hogy örömöt szereztünk sok száz (sok ezer?) embernek. De mindenekelőtt örömöt szereztünk önmagunknak, azzal, hogy újból, még egyszer azt csinálhattuk, amit szeretünk, amihez értünk, hogy felmutathattuk a közszolgálati rádiózás méltóságát. Azzal, hogy együtt voltunk. Már akinek mond még valamit az, hogy együtt.
Utolsó kommentek