„Nem szabad sírni”, mondja anyám. „Ezek parasztok, mi nem vagyunk azok. Ne hagyd, hogy hatalmuk legyen feletted. Hogy föléd kerekedjenek. Mi szabadok vagyunk. Elmész innen. Nem leszel soha a barátjuk. Semmi közöd hozzájuk. Ne játssz velük. Ne barátkozz velük. Ne kérj és ne adj semmit nekik. Tanulj az apád sorsából. A parasztok ott halnak meg, ahová születtek. Nem tudnak semmit igazságról és a szeretetről. Olyanok, mint a növények. Nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ha túlélik a telet, tavasszal kihajtanak. Ősszel begubóznak. Télen alszanak. Szeretik a büdöset, mert ott meleg van. Inkább megfulladnak a füsttől, de nem nyitnak ajtót senkinek. Nem dobják ki a szalonnát, ha megavasodott. Akkor sem, ha megköpte a légy. Akkor se, ha már kikeltek belőle a kukacok. Előveszik a bicskájukat és katonákat vágnak belőle. Ez is hús, mondják. Bolondok lennének kidobni…”

            „De miért mondják, hogy büdös zsidó?, kérdezem.

            „Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtát viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk: az zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öreg korukra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán”, mondja anyám.

            „Nekem csillag van a homlokomon?”, kérdem anyámtól.

Nem gondoltam, hogy egy öt év körüli gyerek szájába adott, rövid, nyugodt hangú, kijelentő mondatokkal így lehet érzékeltetni a kilátástalan nyomort, a reménytelenséget. Nem gondoltam, hogy a 60-as évek végének Magyarországán még létezett ilyen nyomor. (A regény időben, térben - utóbbi a Túr vidéke - pontosan behatárolt, egybeesik az író gyerekkoráéval.) Nyomor - talán nem is elsősorban anyagi értelemben, bár az is áthat mindent, hanem a reménytelenség mentális nyomora. És ami tragikus: tudom, hogy a Nincstelenek már a máról is szól.

A fenti idézet - a regény kb. közepéről - nem közvetlenül erről szól, de most itt tartok benne, és már nagyon kikívánkozott belőlem, hogy írjak róla, vagy legalább belőle.