…nem olyan rossz/lesajnáló/fölényes, de legfőképp értetlen a véleményem, mint az általam olvasott kommentárok/glosszák/kárörvendő hülyeségek szerzőinek. (vö. Weöres: „Pisti hülye, Julcsi hülye, csak én vagyok okos, mert nekem még a seggemben is fejem van!”)

Szóval: tény, hogy tegnap se döntöttük meg az Orbán-rendszert. A rossz idő ellenére többezren voltunk, bár kevesebben, mint a netadó elleni tüntetésen vagy egy „hajdani” jól sikerült Milla-demonstráción. S míg az elsőn lelkesítő volt a fiatalok – tizen-, huszonévesek – dominanciája, most a negyvenesek, ötvenesek voltak többségben. És tény az is, hogy unatkoztam (-tunk). Ritkán volt alkalom üvölteni, hogy „Mocskos Fidesz” meg hogy „Orbán, takarodj!”; kedves epizód volt, hogy amikor a vége felé az egyik „szónok” azt mondta, hogy nem elég Orbánt elzavarni, az egész rendszert kell leváltani, az előttem álló negyvenes férfi felüvöltött: „Rendszer, takarodj!”. Lehet, hogy emlékezetesebb lett volna a megmozdulás, ha valaki a színpadról kiadja a jelszót, hogy rohamozzuk meg a Téli Palotát, vagy szabadítsuk ki Táncsicsot, de hát ez elmaradt.

Igaz az is, hogy a tömeghez beszélő emberek nem voltak szónokok, nincs profi rendező sem közöttük, és ez elég nagy baj ennél a műfajnál. Aktuálisan a legnagyobb baj viszont szerintem a tüntetések inflálódása, az, hogy a rivális csoportok és személyek egymásra (és egymás ellen) szerveznek; képtelenség, hogy az egyik civil szervezet február 1-re hirdet tüntetést, két nappal később a másik február 2-re. Ráadásul mindkettő Merkel asszony látogatására hivatkozva, ami kevéssé tűnik mozgósító erejű célnak. Ha már, akkor a medve ki- vagy ki nem jövetele lehetne inkább az alkalom. Mégis…

Mégis én ott, tegnap este az Andrássy úton határozott tartalmi fejlődést éreztem az ősz óta szerveződő civil (a jelző értelmezésének bonyolultságába most nem mennék bele) mozgalom gondolkodásában. Az októberi netadó-tüntetések egy ostoba (és persze félre is magyarázott) kormányintézkedés elleni indulatkitörések voltak, tulajdonképpen az első alkalom arra, hogy közösen és (alkalmi) közösségben megfogalmazódjék az uralkodó gengszterbandával szemben sokakban bujkáló rossz érzés. („rossz érzés” kontra gengszterek, hááát…) A novemberi „Közfelháborodás napja” pedig – mint azt akkor megírtam – időnként artikulátlan megszólalásaival a hangulatról, a „hergelésről” szólt, érdemben megfontolható mondandó nélkül. A tegnapi tüntetésen elhangzott beszédek viszont azt mutatták, hogy a szervezkedő civilek – az új ellenzék – most már eljutottak a legfontosabb társadalmi problémákhoz. Nem a netadón lovagoltak, nem vidaildikóztak, hanem a szegénységről, a munkanélküliségről, a hajléktalanságról, a cigányokról, a társadalom szétszakadásáról, a szétvert oktatási rendszerről, a lerongyolódott egészségügyről beszéltek. És elmondták azt is, hogy ez nem (csak) az utóbbi négy és fél év bűne. Színpadilag – nulla lelkesítő hatásával – megoldatlan volt a „gazdag értelmiségi” Udvarhelyi Tessza és a szegény, exhajléktalan, félcigány munkás Csizi Zsolt párosa, de arról szólt, hogy csak együtt lehetséges változtatni. Természetesen szó volt a köztársaságról, a demokráciáról, de nem az ezek sorsa feletti kesergés volt a lényeg, hanem, hogy ezek helyreállítása – pontosabban, és ez fontos: egy új köztársaság és egy részvételi demokrácia megteremtése – adhat keretet az előbb sorolt tragikus társadalmi gondok megoldásához.

De hát hol vagyunk még ettől! Ma még, mint látható, a programok kidolgozására alkalmas szervezeti keretek kitalálása, kialakítása van csak napirenden. Interneten, kocsmákban, klubokban, értelmiségi körökben. Ez nagyon más műfaj, mint egy utcai demonstráció, és hiba összekeverni őket.

És talán ne kérjük számon ezeken az amatőrből csak most, lassan (remélhetőleg) professzionalizálódó, kezdő politikusokon, amire pártok és „profi” politikusok mindeddig képtelenek voltak. (Sőt.)