A kormány a 2015-ös évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította, hogy „méltó módon” emlékezzünk meg „a Kárpát-medencében élők 1944-45-ben kezdődő, a Szovjetunióba kényszermunkára történő internálásának 70. évfordulójáról” . (a kormányhatározat teljes szövege)

Minderről részletesebben is nyilatkozott az MTI-nek Rétvári Bence, az EMMI államtitkára. A megtestesült emberi erőforrás „a magyarság XX. századi sorsát egyik, talán legsúlyosabban érintő… tragédiáról” beszélt. Rétvári – feltehetően megbízható történészi becslések alapján – emlékeztetett, hogy a megszálló Vörös Hadsereg és különböző szovjet szervek a mai Magyarország területéről 200-230 ezer polgári lakost hurcoltak el málenkij robotra, közülük sokan éveket töltöttek kényszermunka-táborokban, s 30-40 százalékuk soha nem tért vissza. Tragédia volt, minden kétséget kizáróan. De hogy ez lenne a XX. században a legsúlyosabb…? Az I. világháborúban a Magyar Királyság több mint félmillió katonája esett el, másfél millió sebesült meg, 830 ezren estek fogságba. Aztán elég súlyosan érintette „a magyarság XX. századi sorsát” Trianon is. Majd jött a II. világháború a többi között a Donnál szétvert 200 ezres 2. Magyar Hadsereggel, a félmillió meggyilkolt zsidó magyarral – összesen 900 ezer magyar halottal –, egy szó szerint földig lerombolt és kifosztott országgal (a nemzeti vagyon 40 százaléka semmisült meg, ez az utolsó békeév, 1938 nemzeti jövedelmének több mint ötszöröse)… És hát Jalta, Magyarországnak a szovjet birodalomba történő betagolása is elég súlyos következményekkel járt. Mindezek fényében Rétvári kijelentése szimpla hülyeség (de hát mit várjon az ember egy KDNP-s mameluktól). Ez azonban még nem a címben jelzett hazugság.

Az ordas történelmi hazugság ott kezdődik, hogy Magyarország Kormánya számára 1945 – és annak évfordulója – a szovjet deportálásokról szól, arról akar megemlékezni. Holott ez a világ számára mindenekelőtt a II. világháború befejeződésének évfordulója, konkrétabban: a fasiszta hatalmak felett aratott győzelemé. Elkezdtem a Google segítségével tájékozódni arról, hogy például Németországban mire gondolnak 1945 kapcsán. Az „1945-2015 Deutschland” kifejezést beütve az első két találat a hamburgi Bucerius Law School februárra tervezett konferenciájával foglalkozik, amelynek témája Németország nemzetközi szerepe, felelőssége 1945 után. Az achtmilliarden blog vonatkozó posztja ezekkel a szavakkal kezdődik: „70 Jahre nach der Befreiung” (70 évvel a felszabadulás után). A harmadik találat a kereszténydemokrata Konrad Adenauer Stiftung honlapja, ahol ez áll: 1945–2015 70 Jahre demokratischer Neubeginn in Deutschland (vagyis a demokratikus újrakezdés 70 éve Németországban) – pedig onnan is elég sok embert hurcolt el a szovjet hadsereg…

Felszabadulás, demokratikus újrakezdés: 1945 mindenekelőtt ezt jelentette Magyarország számára, még akkor is, ha a – hitleri hadsereg és a nyilasok alóli – felszabadítást megszállás követte, s ha a demokratikus újrakezdés reménye rövidesen a kommunistának nevezett diktatúra valóságába fulladt.

De van a most meghirdetett emlékévvel egy sokkal nagyobb baj is. A szovjet hadsereg által végrehajtott deportálásokat kiemeli a történelmi kontextusból, hogy folytathassa a sasos-Gábriel arkangyalos magyar szenvedéstörténet neohorthysta történelmi meséjét. Ebben az interpretációban föl se merül, hogy hogyan, miért került ide a Vörös Hadsereg? Miért tekintette ellenséges országnak Magyarországot, amelynek lakosaival lépten-nyomon kirabolható, megerőszakolható, elhurcolható ellenségként bánt? (Ahogy egyébként a hivatalos Magyarország saját zsidó polgárainak százezreivel?)

A 70. évforduló valóban emlékezésre kötelez. Annak végiggondolására, hogy mi vezetett a tragédiához, amelynek csak fájdalmas epizódja volt a „málenkij robot”.