João Ubaldo Ribeiro – meg mertem volna esküdni, hogy soha nem hallottam (láttam) a nevét a tavaly elhunyt brazil írónak. Pedig csaknem harminc éve itt lapult a könyvespolcomon – időnként ráadásul átpakolva, tehát kézbe véve – zseniális kisregénye.

Már máskor is áradoztam róla (például itt), hogy kincseket rejtenek az egykori Rakéta Regénytár gondosan megvásárolt, de olvasatlanul maradt zsebkönyvei, amiket időnként békávézáshoz találomra emelek le a polcról.

Az 1971-ben írt és Székely Ervin kongeniális fordításában 87-ben magyarul megjelent Getúlio őrmester egy vadállati ember – vagy inkább a vadállatban, egy primitív, kegyetlen ösztönlényben megbúvó ember – története nyolc monológban. Kegyetlenség és konok vakmerőség olvad bele a brazil pampák, őserdők és mítoszok világába.

(A most következő részlet megértéséhez: parancsnoka megbízásából Getúlio elrabol egy ellenzéki politikust, kegyetlenül megkínozza, és bár a politikai helyzet fordult, a megbízás tárgytalan, ő cipeli magával, hogy leadja főnökének. Közben az elfogására küldött rendőrökkel vívott tűzharcban meghalt egyetlen társa, Amaro, valamint szeretője, Luzinete.)

„Látja maga szarházi, hogy amott valami világít a sötétben? Picit kékes a fénye, nahát, az egy növény, és úgy hívják, cunana, amúgy olyan, mint a lián. Az magának a pokol, mindig is az volt. De nekem, az nekem a csillagom, és ott már tudom, hogy merre menjek, mert én ott születtem, és enyém ez a föld. És egyedül az enyimé, mert mindenki meghalt, aki ért valamit, az pedig a maga bűne, hogy semmi köze ehhez a földhöz, és ezt én mondom magának. Na, nézze azokat a fényeket, azok az én erdei fényeim, és ha akarnám, magam is világítanék, és feleségül venném a Csillagkirálylányt, és elszállnék vele. De nem ezt teszem, hanem magát viszem el Aracajúba, és ott majd meglátom. Luzinete elszállt a bombákkal, nemigen maradt belőle semmi ott lent a kövek és homok között. Nahát. Akkor. Nem maradtam volna nála, azt aztán nem. Voltak pillanataim, amikor úgy gondoltam, hogy igen, de ez csak azért volt, mert elfelejtettem, hogy ki vagyok. Amikor aztán eszembe jutott, eszembe jutott az országút, azok a legelők, az a szurdok, meg ez itt, a cukornádültetvény és a bozót, no ez volt az, ami az eszembe jutott, meg ezek a kúszóbogáncsok. Minden csupa zöld, de ezt nem érzi senki, csak az érzi, aki valóban érzi. Most már olyan nekem ő, mint a feleség, és ott marad mindörökre, és én minden évben meglátogatom egyszer, és egyetlenegy lökéssel teherbe ejtem egy életre, ő meg csak szülni fog, egyre szül az idők végezetéig, és minden fiam tízméteres köldök zsinórral születik majd meg, és ő tizenkét hónapig lesz hasas, mert ez itt nekem akkora, mint egy szamárcsődöré és akkora, mint a legóriásibb vadállatoké, és ha én meghágom ezt a földet, akkor gyümölcsfák születnek. A föld mintha az anyám volna, maga szarházi…Ő volt az én feleségem, most ő a hold… Luzinete a hold, hát Amaro? Ő semmi sem. Azért semmi, mert különb férfi, mint kilencszázezer másik, és ez a fegyver, ami legelőször az atyáé volt, utána meg az övé, és most az enyém, amit itt hordok a vállamon, és amit kéz nem érinthet, mert az meghal, én ezzel az egy fegyverrel mindenkivel szembeszállok, és aki utamba kerül, sorban mind megdöglik. ha egy zászlóalj jön, világgá kergetem. Ha egy óriás jön, móresre tanítom. Most nagyon fáj a mellemben belül, és időnként nem kapok levegőt, és még mindig sarat sírok, és órákon át nem akartam semmit, és nem tudtam felemelni a karom, és nem láttam semmit. Sofőr volt, hallgasson ide, most meg semmi sem. Hogy lehet ezt felfogni? Maradjon nyugton, és szedje a lábát, és amikor azt mondom, Amaro, akkor azt úgy értem, hogy dicsértessék a mi urunk Jézus Krisztus, és maga is gondolja, de ne mondja, de igazán gondolja, mert figyelem a képét, gondolja magában, hogy dicsértessék a mi jó urunk, és ezt kell gondolnia: mindörökké dicsértessék a mi jó urunk, Amaro…”