„Sok mindenről egyszer s mindenkorra nem akarok tudni. – A bölcsesség a megismerésnek is határokat szab.” (Nietzsche: Bálványok alkonya)

Az elmúlt napok, hetek olvasmányai megint egyszer összefonódtak. Volt, hogy logikusan, volt, hogy furcsán, a véletlen játékaként. A fenti Nietzsche-idézet nem mottó mindehhez, pusztán egy gondolat, ami megfogott, szíven ütött, elgondolkodtatott. Hogy tudniillik, igaz-e, és igaz-e rám. S mi van, ha az, amit N. bölcsességnek nevez, az félelemből fakadó, önként, talán tudat alatt vállalt vakság? Mi az, amiről nem akarok – nem akartam – tudni? Sok minden…

Sporadikus Nietzsche-olvasmányaimról már máskor is írtam; ezúttal Wagner vezetett hozzá. Az elmúlt hónapok párhuzamos olvasmányai közt Bryan Magee Wagner világképe című vaskos könyve volt a – hogy stílszerű legyek – Leitmotiv, a vezérmotívum. Egyszerűbben szólva: lassan, megszakításokkal olvastam. Holott lebilincselő. Magee – sok minden egyéb mellett – filozófiatörténész és Wagner-rajongó. Filozófusként kedvenc „szakterülete” Schopenhauer, s ez máris közös halmaz Wagnerrel, akinek egész életét, gondolkodását befolyásoló mű volt A világ mint akarat és képzet. Pár éve lettem csak Wagner-rajongó, nem utolsó sorban Fischer Ádám MüPa-produkciói révén, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmit nem értettem, tudtam a Wagner-operák gondolati-filozófiai mélységéről, egyáltalán Wagnerről. Valahogy az is lényegtelennek, „ifjúkori botlásnak” tűnt, amit korábban 1848-as forradalmi szerepvállalásáról olvastam. Holott… Holott most megtudtam, hogy a Ringet, s benne Az istenek alkonyá-t megalapozó koncepció, az első szövegkönyv – amelyből csak évtizedek múlva készült el a tetralógia – még az anarchista Bakunyin, a materialista Feuerbach és nem utolsó sorban Marx hatása alatt született. Aztán jött Schopenhauer. Meg jött az – ugyancsak Schopenhauer-rajongó – ifjú Nietzsche is: a befolyás ezúttal fordított volt. Wagner élet- és művészi pályájához kapcsolódóan Magee az élvezetes angol ismeretterjesztés jegyében foglalja össze az említett filozófusok gondolatait, legalábbis azokat, amelyek hatottak Wagnerre.

A könyv furcsasága, hogy bár többször szóba kerül Wagner antiszemitizmusa, e témával önállóan csak elkülönítve, „Függelék”-ként foglalkozik Magee. Feltehetőleg azt hangsúlyozandó, hogy Wagner általa is elítélt, undorítónak nevezett antiszemitizmusának nincs köze Wagner zenéjéhez. (Hááát, nem tudom; nem biztos, hogy csak a szerzőhöz kapcsolódó előítéletek miatt „ugrik be” a Siegfried Miméjéről az antiszemitizmus.)

„Valódi vagy? netán csak színész? Valaminek a képviselője? vagy az, amit képviselsz? – Vagy végül csupán színész-utánzat…” (Nietzsche: Bálványok alkonya. Szabó Ede ford.)

Minthogy Magee könyvében (eltekintve a Függeléktől) az utolsó fejezetek Nietzschéről szóltak, elég természetes volt, hogy megint levettem a polcról Válogatott írásai-t, s beleolvasgattam. A kötet először 1972-ben jelent meg (nekem az 1984-es második kiadás van meg), ami azért érdekes, mert az akkoriban hegemón marxista-leninista ideológia számára Nietzsche nyilvánvalóan nem tartozott a „kedvencek” közé, de a válogató Szél Zsuzsa negyven oldalas bevezetőjében nem egyszerűen tárgyilagosan, szakszerűen, hanem empatikusan ismerteti meg Nietzschét az olvasóval.

A harmadik könyv a szokásos véletlennek köszönhető: megint kabátzsebben elférő úti olvasmányra volt szükségem, és ezúttal is vaktában (szó szerint, mert szemüveg nélkül) választottam, ezúttal az Európa Zsebkönyvek közül. Raymond Radiguet neve semmit nem mondott nekem, de a cím – A test ördöge – annál inkább: persze Gerard Philip ugrott be róla. Radiguet – csaknem száz évvel ezelőtt – 19 évesen írta meg (feltehetően önéletrajzi elemekre is támaszkodva) egy 16 éves kamasz és egy fiatal, férjezett nő szerelmét, amivel egyből a francia irodalmi élet „csodagyerekévé”, a modern művészek – köztük Cocteau, Picasso – kedvencévé vált. Még nem volt 21, amikor tífuszban meghalt. A regény mai szemmel inkább érdekes - és akár "visszaköthető" az erkölcsöt tagadó Nietzschéhez -, mint jó (bár ebben lehet szerepe a kissé darabosnak tűnő fordításnak). Mindenesetre sznob lelkemnek jót tett, hogy megint kipipálhattam egy „kötelező” olvasmányt. Azért álljon itt egy érdekes (szerintem a szerelmi történetnél érdekesebb) bekezdés a könyvből, valamint egy „trailer” az 1947-es filmváltozatból. És aztán vissza Wagnerhez: a Tűzvarázs A walkür-ből.

„Kétségtelenül valamennyien Narcissusok vagyunk: szeretjük és utáljuk saját képmásunkat, de minden más kép közömbös számunkra. A hasonlóságnak ez az ösztöne vezet végig az életen, ez kiált megálljt egy tájék, egy nő, egy költemény előtt. Más tájékot, nőt és költeményt is megcsodálhatunk, de nem érezzük ezt az ütést. A hasonlóság ösztöne az egyetlen életszabály, amely nem mesterséges. De a társadalomban csupán a közönséges lelkek keltik azt a látszatot, hogy nem vétenek az erkölcs ellen, mert hívek maradnak egy típushoz. Így ragaszkodnak egyesek a „szőkéhez”, nem tudván, hogy igen gyakran a legmélyebb hasonlatosságok a legtitkosabbak.” (Radiguet: A test ördöge. Zigány Miklós ford.)