Undor, kiábrándultság, utálat, gyűlölet – és elegancia. Kb. a kétharmadánál tartok ennek az esszéregénynek, Márai 1944–48-as krónikájának, nagyon ambivalens érzések közepette. Márai Sándor klasszisokkal jobb esszéista, mint A gyertyák csonkig égnek című világsikerű giccs szépírója. Az 1972-ben (akkor még csak Torontóban) megjelent Föld, föld – akárcsak naplói – lebilincselő olvasmány. Csak éppen… csak éppen irritáló az az undor és utálat, ahogy nemcsak a jelzett évekről, az előbb a nácik, majd a szovjetek által megszállt Magyarország állapotáról, hanem (Olaszország kivételével) lényegében egész Nyugat-Európáról, sőt az egész 20. századról vélekedik. Kifejezetten gyűlölni „csak” a kommunistákat és a Szovjetuniót gyűlöli, bár ez a – mindenfajta megértési szándékot, empátiát kizáró – gyűlölet inkább elvi; amikor konkrét, számára ismerős kommunistáról, a házába beszállásolt orosz vagy csuvas katonáról van szó, képes megértésre, sőt szimpátiára. Ez a kettősség jellemzi a zsidókról írtakat is – csak éppen fordítva: a konzervatív, humanista polgár Márai természetesen elítéli az 1944-es zsidóüldözést, az antiszemitizmust, a könyv egy epizódjában megjelenített zsidót – egy bankhivatalnokból 1945-ben lett rendőrezredest – viszont ellenszenvvel (és írói remekléssel) ábrázolja. A bon mot jutott eszembe: antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat. Ő csak a keresztény magyar úriembertől elvárható módon.
Az eddig olvasott 240 oldalon mindössze két ember van, akiről szeretettel ír: Kosztolányiról és Ezra Poundról – s ezek talán a könyv legsodróbb fejezetei. Meg persze azok az oldalak, amikor az irodalomról elmélkedik…
Utolsó kommentek