Az Értelmező kéziszótár szerint német-spanyol eredetű szó pénzhelyettesítő érmét, Magyarországon elsősorban telefonérmét jelent. Gyerekkoromban 60 fillér volt egy, az utcai nyilvános telefonfülkékben használatos tantusz. Az ember bedobta az érmét, tárcsázott, és ha a hívott fél felvette a kagylót, akkor a tantusz leesett a szerkezetben és ezzel hozta létre a kapcsolatot hívó és hívott között. Innen ered a mondás: leesett neki a tantusz, azaz hirtelen megértett valamit. Valamikor a 60-as években 1 forintra emelték a tantusz árát, amely ezzel értelmét is veszítette, és nemsokára valóban ki is vonták a forgalomból, és egyforintossal – további áremelések után többször egy forinttal, majd kettő-, ötforintossal és így tovább, mígnem jöttek a telefonkártyák, majd a mindenki zsebében ott lapuló mobil, ami az egész rendszert feleslegessé tette; és az aluljárók telefonfülkéibe hajléktalanok költöztek. (A telefonfülkékről részletesebben)

Az 50-es, 60-as, 70-es években nagyon fontos szerepet játszottak a nyilvános telefonok, utcaiak vagy egy közeli presszóban, étteremben találhatók, ugyanis nagyon kevés volt a lakástelefon. A háború előtt is a polgári komforthoz tartozott, a háború után pedig – az infrastruktúra általános elhanyagolásán túl – talán ez az ideológiaivá vált megszokás is hozzájárult ahhoz, hogy a telefon kinccsé és státuszszimbólummá vált. A szocialista hiánygazdálkodásnak a társbérlethez hasonló jelensége volt az ikertelefon, vagyis hogy egy vonalon (különböző hívószámokkal) két előfizető osztozott. Ez azzal járt, hogy ha az ikrem beszélt, az én telefonom süket maradt, én se telefonálhattam, engem se hívhattak.

A telefonhiány és a telefonvonalak általános túlterheltsége miatt a telefonfülkékben elhelyezett táblácskák arra szólították fel a telefonálókat, hogy gondoljanak a fülke előtt sorban állókra és lehetőleg 3 perc alatt bonyolítsák le a beszélgetéseket. Ezt később, amikor bevezették az egyforint alapú hívásokat, azzal fejelték meg, hogy az egy forint már csak 3 perces beszélgetésre volt elég.

Az igazi telefonmizériát aztán 1969–70-ben, szovjetunióbeli kollégiumi évemben tapasztaltam meg. Régebben már írtam róla (például itt), hogy orosz szakosként a harmadik évet Vlagyimirban, egy Moszkvától kétszáz kilométerre keletre lévő, kétszázezres kisvárosban töltöttem. Ha valaki budapesti családjával, szüleivel, szerelmével akart beszélni, azt csak a város telefonközpontjában tehette meg, éjfél tájban, több órás várakozással, és a kapcsolás után is vagy értették egymást – megpróbálva átüvölteni a kétezer kilométeres távolságot – vagy nem. De az illúzió az utóbbi esetben is megvolt… Sokszor kísértem évfolyamtársnőimet ezelre az éjszakai kalandokra. Abszolút önzetlenül, amilyen hülye vagyok.

És végül egy – a mai húszévesek számára már érthetetlen –, klasszikus rádiókabaré-tréfa azokból az időkből.