J. hétfőn átment a pótvizsgán. Apja fölhívott és megköszönte, hogy segítettem, időt és energiát fordítottam a fiára. Nem nagy ügy.

J. egy tizenhárom éves, kedves, udvarias fiú a cigánytelepen, ahol önkéntesként mentorkodom. Szülei három héttel a pótvizsga előtt szóltak az egyesületnek, tudnának-e segíteni, mert a korábbi évektől eltérően a családvédelmi szolgálat (vagy ki a kóc csinálta) már nem foglalkozik ezzel. Egy fiatal önkéntes irodalomból, én történelemből igyekeztem felkészíteni - ezek szerint sikerrel, J. a hetedik osztályba léphetett. Csakhogy.

Négyszer egy órát töltöttem a sráccal, s próbáltam beleverni a fejébe I. (Nagy) Lajos királyunk törvényeitől - megvan? ősiség, kilenced, úriszék - a nagy földrajzi felfedezéseken és a reformáción át a felvilágosodásig és a nagy francia forradalomig a magyar és világtörténelmet. Ezek szerint sikerrel. A tanár állítólag meg is dicsérte őt is, meg engem is, aki felkészítette. Csakhogy.

J-nak természetesen fogalma sincs a történelemről. Szerintem egyetlen igazi eredményt tudtam vele elérni: már érti az évszázad fogalmát, azt, hogy az 1500-as évek az a 16. század. Amikor a második találkozónk után azt írtam az engem a korrepetálásra beszervező X-nek, hogy reménytelennek látom a dolgot, mert a gyerek egy szóra nem emlékszik abból, amit négy nappal korábban átvettünk, azt válaszolta, hogy "általában átengedik őket, de azért nem árt, ha tud villantani valamit".

Fogalmam sincs J. képességeiről, egyetlen dologra jöttem rá - szégyellem, hogy csak a második alkalommal: a gyerek súlyosan figyelemzavaros, képtelen koncentrálni, ha magyarázok, már a második mondatnál elkalandozik a figyelme. Utánanéztem: egyes becslések szerint a magyar diákok legalább tíz százaléka - és az iskola - küzd ezzel a pszichikai-neurológiai betegséggel. J. azt mondja, az iskolában is ez a probléma, nem tud odafigyelni a tanárra. Nem hiszem, hogy ez a probléma mostanában jelentkezett, nyilván már hatéves korában kellett volna gyermekpszichológushoz fordulni vele - egyébként van az iskolában! -, de ez ebben a szociokulturális közegben nem magától értetődő. A tanárok meg nyilván úgy vannak vele, hogy menjen csak tovább, mielőbb szabaduljunk meg tőle - meg a többi J-től. És persze a gyerek időnként valamit nyilván "villant". Például majdnem folyékonyan olvas. Más kérdés, hogy nem érti a szöveget... Amikor pedig az egyik pótvizsga-előkészítő kérdésben az szerepelt, hogy "hány év telt el a mohácsi csata (1526) és Buda visszafoglalása (1686) között", a kivonási művelet is meglehetős nehézséget okozott. Amikor emlékeztettem a dolog technikájára, már belezökkent, és ment (más számokkal is).

Mint említettem négyszer egy órát tanultunk együtt. Az, hogy négy alkalom, kényszerű adottság volt, nem tudtam két hét alatt többször leutazni. Az, hogy csak egy-egy óra, az a gyereken múlt: én kettőt akartam, de nem volt hajlandó. Közölte, hogy otthon sok munkája van, fáj a szeme (allergiás, tényleg az), irodalmat is kell tanulnia, és fociedzése is lesz. Amikor mégis megpróbáltam ráerőszakolni a hosszabbítást, kiderült, hogy tök fölösleges, képtelen rám, a történelemre figyelni (lásd előző bekezdés).

Ami igazán foglalkoztat (túl azon, hogy mi a f...nak kell tudnia az ősiségről szóló törvényt, akár közmunkás lesz belőle, akár biofizikus), az az "általában átengedik őket". Tulajdonképpen mindegy, hogy jóindulatból, szánakozásból vagy cinikus közömbösségből, azért-e, hogy minél előbb megszabaduljanak tőlük. A lényeg, hogy becsapják őket, kapnak egy értéktelen, fedezet nélküli papírt az iskolai végzettségről. Ahelyett, hogy képessé tennék őket a tanulásra.

Ez a társadalom rohamléptekkel halad a pusztulásba.