Zavarbaejtő meg rabul ejtő regény. Első megközelítésben egy 15-16. századi szent ember - sztarec - története, de valójában időn és téren túli kalandozás emberi sorsok és kapcsolatok között; szerelem, történelem, filozófia és misztikum elegye. Mozaik és órási freskó. Három részlet:

Furcsa dolgot mondok neked. Egyre inkább úgy érzem, hogy idő nincs. A világon minden az időn kívül létezik, különben hogyan ismerhetném a még meg nem történt jövőt. Úgy gondolom, Isten kegyelméből adatott nekünk az idő, hogy ne zavarodjunk össze, mert az ember tudata nem tud egyszerre magába fogadni egyidejűleg minden eseményt.. A gyengeségünk miatt vagyunk időbe zárva.

   Vagyis szerinted a világvége már folyamatban van, kérdezte Arszenyij.

    Nem zárom ki ezt a lehetőséget. Hisz megtörténik az egyes emberek halála, ez talán nem személyes világvége? Végtére is a világtörténelem csak a személyes történet része.

*

Nem, szenvedett a magánytól, mert nem érezte úgy, hogy elhagyták az emberek. Érzése szerint itt volt mindenki, akivel valaha is találkozott. Tovább élték a maguk csendes életét a lelkében, függetlenül attól, hogy átköltöztek-e már a másvilágra, vagy még mindig életben voltak. Emlékezett minden szavukra, a hanghordozásukra és a mozdulataikra. Régi szavaikból új szavak születtek, kölcsönhatásba kerültek későbbi eseményekkel és Laurosz szavaival. A maga teljes sokszínűségében folytatódott az élet.

*

És a könyv utolsó mondatai, abból a jelenetből, amikor Laurosz holttestét - végakaratának megfelelően lábára kötelet kötve vonszolják át a mezőn.

A menet legvégén látható egy danzigi kereskedő, Siegfried, aki üzleti ügyben járt itt, és Averkij, a kovács, aki szégyellte azt, amit tett.

    Micsoda népség vagytok, mondta Siegfried. Ez az ember gyógyít benneteket, nektek szenteli az egész életét, ti meg egész életében kínozzátok. Amikor pedig meghal, kötelet köttök a lábára, elvonszoljátok, és közben hullik a könnyetek.

   Már egy éve és nyolc hónapja élsz ezen a földön, feleli Averkij, a kovács, és még semmit sem értettél meg belőle.

   És ti értitek, kérdezi Siegfried.

   Mi? A kovács elgondolkodva nézi Siegfriedet. Naná, hogy mi se értjük.

***

Persze rögtön eszembe jutott Tyutcsev híres - hátborzongató - verse, az Oroszország:

Умом Россию не понять
Аршином общим не измерить
У ней особенная стать.
В Россию можно только верить.

Oroszhont ész nem éri fel,
És puszta rőf hiába méri:
Ő más mértéket érdemel –
Oroszhont hinni kell. Megéri. (Galgóczy Árpád ford.)

(Megjegyzés: az orosz eredetiben nincs ott, hogy "megéri".)