Hajlamosak vagyunk a külföldi sajtóban megjelenő véleményeket – szerzőiket – orákulumnak tekinteni, már persze akkor, ha a saját meggyőződésünket támasztják alá. Ez lehet széles, nemzetközi látókör, meg lehet kisebbrendűségi komplexus, de lehet sima felületesség is. Az – eredetileg amerikai (tehát nyilván Soros által irányított[vigyázat,ez irónia volt!]), de európai, brüsszeli kiadással is rendelkező (aha, Soros-média!) Politico portált általában az ún. „balliberális” oldalon szokás idézni. A számomra mostanában elsődleges hírforrásként szolgáló hvg.hu a múlt héten innen vett át egy cikket, amely arról szól, hogy migránsügyben Orbán győzelemre áll az EU-ban (itt olvasható). 

A Politico cikke elmossa, hogy valójában Orbán véleménye – retorikája – vagy politikája áll-e győzelemre, pedig ez nagyon nem mindegy. Ahogy az sem, hogy a külföldnek (az EU-nak) szóló vagy a belföldi (propaganda-)politizálásról van-e szó. Nem ugyanaz. A látszat és a valóság különbsége mindössze. Ahogy a látszat és a valóság – óriási – különbsége, ha valaki azt hiszi, hogy olyan nyugat-európai országok, mint például Nagy-Britannia, Franciaország, Németország vagy, mondjuk, Svédország mai vezetői a migrációval kapcsolatos lényegi kérdésekben valaha is egyet fognak érteni (a mai) Orbánnal. (Az előbbi, megszorító zárójeles szócska arra utal, hogy szükség esetén Orbán persze kész lenne egész más dolgokat mondani.)

Itt most nem ismétlem meg, a brüsszeli portál – amúgy tekintélyes szakmai múlttal rendelkező – olasz újságírójának állításait, érveit – tessék elolvasni, a hvg.hu híven ismerteti –, inkább magáról a dologról, Orbán migrációval összefüggő politikájáról és politikai propagandájáról írnék.

A Charlie Hebdo elleni 2015. januári terrortámadás után jelent meg – az ismerjük el, nagyszerű politikai érzékkel rendelkező – Orbánnál az a retorika, ami a terrorizmust azonosítja az iszlamista terrorizmussal, s a terroristákat összemossa a az Ázsiából, Afrikából Európába irányuló bevándorlással. Ezt az orbáni propagandát nem zavarhatják a tények: vagyis az, hogy az utóbbi évek véres merényleteinek elkövetői, kevés kivétellel, másod-vagy harmadgenerációs bevándorlók; vagy hogy például Németországban – főleg annak keleti, ex-NDK-s részén – több támadás éri az „idegeneket”, mint a „bennszülötteket”. Az orbáni „összemosás”, vagyis a tudatos zavarkeltés fontos eleme a háborúk, üldözés elől menekülők összemosása az úgymond gazdasági bevándorlókkal, utóbbi kategóriát – tehát a jobb életre vágyókat vagy „egyszerűen” az éhínség elől menekülőket – eleve bűnözőnek tekintve.

A migrációnak, s ennek következtében több etnikumú, eltérő kultúrájú, vallású, szokású csoportokból álló társadalmak létrejöttének Nyugat-Európában bő félévszázados (folyamatos) múltja – és sokféle oka van. Az első a gyarmatbirodalmak felbomlása a 40-es évek végétől, aminek egyik eleme volt, hogy a volt gyarmattartók befolyásuk megőrzésére lényegében állampolgárságot adtak önállóvá válásuk után is valamilyen keretben (pl. brit Nemzetközösség, frankofón közösség) az egykori „anyaországhoz” kötődő afrikai, ázsiai, karibi területeik lakosainak. Így kerültek tömegesen Angliába indiaiak, pakisztániak, jamaikaiak stb., Franciaországba észak- és nyugat-afrikaiak, Hollandiába az Antillákról vagy Indonéziából származók, akik kétségtelenül jobb, gazdagabb életre vágytak. Ez a beáramlás találkozott a fejlett országok munkaerő-igényével (kezdetben elsősorban az alacsonyabb státuszú munkakörökben). Itt kapcsolódik a migráció-történetbe (Nyugat-) Németország, amely az 50-es évek végétől tömegesen hívott be olasz, portugál, török, görög, jugoszláv vendégmunkásokat – igaz, ezt akkor úgy képzelték, hogy a „vendégek” majd pár év múlva hazamennek, illetve rotálódnak. Mint tudjuk, nem így történt (illetve volt, hogy igen, pl. olaszok, görögök, de ez külön történet, mint ahogy az is, hogy a 90-es évek délszláv háborúi újabb migrációs – menekülő – hullámot indítottak el). Ez a munkaerőhiány generálta migráció kap újabb lökést – meghívást – Európa társadalmainak elöregedésével. A hülye nyugat-európaiak, úgy látszik, nem bíznak Orbán receptjében, tudniillik, hogy egyszerűen csak szólni kell a „fehér, keresztény” európaiaknak, hogy szüljék tele hazájukat meg a „keresztény Európát”. Kibocsátó oldalról pedig megjelentek az EU-taggá váló kelet-európaiak: Olaszországban három-négy éve még nem a szomáliaiak jelentettek gondot, hanem a románok (elsősorban a cigányok), és a Brexitre szavazó britek sem a muszlimoktól, araboktól, feketéktől akarják megvédeni országukat, hanem a „lengyel vízszerelőtől”.

És akkor jött az amerikai „demokrácia-export” kudarcos kísérlete, Irak lerohanása (hazug ürüggyel) meg az „arab tavasz”. Irak, Szíria, Líbia szétesése, az etnikai, vallási, törzsi erőszak elszabadulása nemcsak az adott országok szerencsétlen lakóit késztette menekülésre, hanem lényegében szabad utat nyitott az Afrika belsejéből bármilyen okból Európába – nem Magyarországra, hanem a gazdag országokba! – vágyók előtt. Erre a fejleményre az EU valóban nem volt felkészülve: a Bizottság 2010-ben még azon dolgozott, hogy munkaerő-toborzó irodákat nyisson Egyiptomban, Marokkóban, Tunéziában. (Nyilván már akkor a „Soros-terv” keretében.) A 2010-es jelentés lényegesnek minősítette a bevándorlók hozzájárulását az EU-országok gazdaságának növekedéséhez: a 2000-2005-ös időszakban a (2004-es kelet-európai csatlakozás előtti) EU-15-ökben a foglalkoztatottság bővülésének több mint egynegyedét ők tették ki, a GDP-növekedéséből 21 %-kal részesedtek. Ugyanakkor elsőrendű feladatnak nevezték meg a bevándorlók társadalmi integrálását. 7-8 évvel ezelőtt a negyedmilliót valamivel meghaladó volt a valamely EU-országban menedéket kérők évi száma; a legtöbben Afganisztánból, Oroszországból, Szerbiából, Irakból és Szomáliából érkeztek. Ugyancsak ez a jelentés számolt be arról, hogy 2009-ben kb. 570 ezerre saccolták az EU-27-ekben illegálisan („irregularly”) tartózkodó harmadik országbeliek számát, és abban az évben körülbelül 253 ezer ilyen embert utasítottak ki („returned”).

Az illegális bevándorlás megakadályozására, az EU-határainak – mindenekelőtt az akkor legveszélyeztetettebb görög-török szárazföldi határ – megerősítésére hozott intézkedések (is) ösztönözték az embercsempészek tevékenységét, a Kadhafi-rendszer megdöntése után a líbiai állam széthullása pedig új utat nyitott meg számukra Olaszország felé.

Eddig a történelem, és már kezd nagyon hosszú lenni ez a bejegyzés. Mindjárt abbahagyom.

*

Aztán jött a 2015-ös, minden korábbinál nagyobb menekülthullám, a balkáni, rajtunk keresztül vezető folyosóval az áhított nyugat-európai célországok felé – a kutya se akart nálunk maradni. Hogy Orbán hogyan használta ezt fel cinikusan és kegyetlenül saját ellenségképző propagandája számára, arról itt írtam, egy nappal azelőtt, hogy Merkel megnyitotta Németországot a Keleti előtt összegyűjtött ezrek előtt. Meg azok előtt a tízezrek előtt, akiket a következő hetekben Orbánék bármifajta ellenőrzés, kötelező regisztráció nélkül – most már budapesti kitérő nélkül – rázúdítottak Ausztriára. Így „védtük meg” Európát. Aztán jött a kerítés. 2015 elején Orbán még elutasította a közös európai bevándorlás-politikát, néhány hónappal később viszont éppen a közös európai fellépés hiányával indokolta a kerítésépítést. Az azt kísérő undorító propagandakampányt, népszavazásosditól, már nem kellett indokolni, a világ dolgaiban tájékozatlan, de az idegenekkel szemben hagyományosan bizalmatlan, xenofób, néha kifejezetten rasszista magyar közvélemény – bocsánat, csak a többség, sajnálatosan nagy többség – vevő volt rá.

*

Egy régi bölcsesség szerint, ha ketten ugyanazt mondják, az nem feltétlenül ugyanaz. A Politico cikkírója abból indul ki, hogy most már nemcsak Orbán, hanem a 2015-ben őt elítélő nyugat-európai politikusok is az illegális migráció megakadályozásáról, az EU határainak, határvédelmének megerősítéséről, és a menedékkérők, bevándorolni kívánók Európán kívüli megszűréséről beszélnek. Merkel továbbra is indokoltnak tartja, hogy 2015-ben a humanitárius szempontok alapján döntött és megnyitotta Németország határait, de a katasztrófaveszély elhárítása után ma már ő is a szigorúbb menekült- és migrációs politika szükségességét hangsúlyozza. És ma már mindenki látja, hogy újra kell gondolni a bevándorlók társadalmi integrációját célzó lépéseket.

De: Orbánnal ellentétben nincs felelős pozícióban lévő nyugat-európai politikus, aki etnikai, kulturális homogenitásról, a „keresztény Európa” megvédéséről szónokolna, és arról delirálna, hogy „családpolitikával” (és most ne beszéljünk arról, hogy milyen nyomorúságos helyzetben vannak Magyarországon családok százezrei, amelyeket „nem hasznosként” leírt az orbáni rendszer!) ki lehet majd váltani a bevándorló munkaerőt…