Talán a címből is érződik az a rosszkedv, amivel most ezt a bejegyzést írom, valójában ahogy 2017-et zárom és 2018-at várom. (Már ezzel a "várom"-mal is baj van, túlontúl optimistán hangzik, pedig...)

Valami hülye kényszer, hogy ha az embernek blogja van, akkor rendszeresen írjon bele, ilyenkor mindenképp.

Ha visszatekintek ennek az évnek az eseményeire, tulajdonképpen nem lehet(ne) panaszom: dolgozhattam - kicsit talán túl sokat is, de hát pénzt is kaptam, kapok érte (annyit, amennyit...) -, így hát voltunk Bécsben, Berlinben, Rómában, én még külön Szófiában is, a barátaimnál; remek (meg kevésbé remek) színházi előadásokat, koncerteket élvezhettem; nagyszerű könyveket olvastam - kiemelendő a József és testvérei meg Nádas hatalmas önéletrajzi regénye -; időnként találkoztam a barátaimmal; jókat ettem (jókat sütöttem-főztem); sétáltam, úsztam... Mi kell még?

Hát az, hogy élete nagy részét maga mögött tudva - és politika iránti érdeklődéssel gyerekkorától megverve, tehát állampolgárként - az ember az országban, hazájában is jól érezze magát. Hát, erre egyre kevesebb okom van, s ez teszi keservessé a 2018-ra tekintést. 2017 sorra kihunyó reményei. Jó, tudom, én voltam (vagyok) a naiv hülye, pedig hát ha abból indulnék ki, hogy annak idején semmi jót nem vártam a rendszerváltástól, tulajdonképpen nem lenne okom panaszra. Megkaptam azt az igazságtalan, erkölcstelen társadalmat, meg azt az elviselhetetlenül arrogáns, despotikus, szélsőjobboldali politikai hatalmat, amitől tartottam. És azt is tudtam, hogy a baloldalnak legalább egy emberöltőre befellegzett (meg azt is tudtam, hogy ebben a fő bűnös a "létező szocializmus" volt.) Mégis, közben voltak időszakok, amikor úgy érezhettem, a vártnál pozitívabb az összkép, mégiscsak élhető Magyarország. Ma már nincs ilyen érzésem, s ha harminc éves lennék, s lenne valami tisztességes szakmám, habozás nélkül elmennék.

Ezek most persze "csak" indulatos mondatok, hiányzik mellőlük a higgadt elemzés, a "demokratikus", - tévesen - időnként baloldalinak nevezett liberális politikai pártok, pártocskák tehetetlenségéről, politikusaik rövidlátó, önpusztító önzéséről vagy éppen az értékeiben, normáiban elbizonytalanodott és ezért "rendre", erős kézre vágyó társadalomról, a társadalmon kívülre szorult százezrekről. Nincs hozzá kedvem, energiám. Ami tőlem telik, jövőre is megteszem: ha ismét lesz lehetőségem, tanítok, hogy a rám esetleg figyelő és a történelemtől teljesen még el nem vadított diákok jobban (valamennyire) értsék azt a világot, ami már az övék. Meg önkénteskedem, amíg bírom, hogy néhány embernek jobb legyen. Meg nekem is...