(Ez a szöveg az elmúlt években már többször megjelent a blogomon (csak a második sorban lévő szám változik), de semmi nem indokolja a változtatást - a véleményem, állásfoglalásom megváltoztatását. Nyilván most is megkapom majd az ilyenkor szokásos tiltakozó, felháborodott kommenteket. Nem baj. A baj az egyre nagyobb sötétség, ami körülvesz bennünket - meg a történelem tényeit.)

„A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had, indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!"

Az Internacionálét, a nemzetközi munkásmozgalom 1884-ben született himnuszát idézem, abból az alkalomból, hogy ma 99 éve kiáltották ki az első magyar munkásállamot, a Tanácsköztársaságot. A proletárdiktatúrát.

Igen, diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta - egy messianisztikus álom igézetében -, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt húsz évben végző magyar ember - mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy egy magát magyarnak és baloldalinak tartó újság, a Népszabadság, „elfelejt" megemlékezni az évfordulóról. (A mai, 2016. március 21-ei szám Fórum rovatában egy politológus, történész mégiscsak megemlékezik.)

A Tanácsköztársaságról, a proletárdiktatúráról sok mindent lehetne - kéne - elmondani, tudni. Azt például, hogy része volt az 1917-23-as európai forradalmi hullámnak; hogy folytatása volt a Kossuthra, Ady Endrére és Marxra egyaránt hivatkozó őszirózsás forradalomnak; hogy válasz volt az addig elképzelhetetlen emberveszteségeket és szenvedést okozó világháborúra; hogy akkor jórészt 30-as éveikben járó vezetői milyen naiv hittel vágtak bele a világmegváltásba. (Ajánlott irodalom a forradalomban részvevő Sinkó Ervin Optimisták című, művészileg gyenge, de fantasztikusan érdekes regénye.) Idézni lehetne akár a - méltatlanul - a mai magyar szélsőjobboldal hivatkozási pontjának tekintett Prohászka Ottokár püspököt, aki az első hetekben társadalmi igazságtételként üdvözölte a forradalmat és a tanácshatalommal való együttműködésre utasította egyházmegyéje papjait; vagy Szabó Dezsőt, aki minden ellenforradalmi írás betiltását követelte. Merthogy az élet bonyolult... Hány huszonéves magyar fiatal tudja, hogy a Tanácsköztársaság volt az egyetlen, amely fegyverrel szállt szembe az országot megszálló idegen hadseregekkel (amelyeknek aztán Horthy a hatalmát köszönhette)?

Lehet és kell beszélni a forradalom (valódi és vélt) ellenségeivel szemben meghirdetett és gyakorolt vörös terrorról. Nem elfeledkezve arról, hogy ezt egy olyan négy év - a „nagy háború" - előzte meg, amikor Európában milliók számára vált napi tapasztalattá, kitörölhetetlen élménnyé, hogy - szemben a Biblia tanításával - ölni nem bűn, hanem hazafias, sőt keresztényi kötelesség.

És természetesen ezekkel együtt kell beszélni a diktatúra hibáiról, bűneiről, tévedéseiről, ostobaságairól.  

Beszélni kell, emlékezni kell, tanulni kell - amíg még képesek vagyunk rá.