Választottam. Illetve Magyarország választott – a többség nem azt, amit én.* Tudomásul veszem. Végül is, nem történt semmi váratlan, nem egész két hónapja, amikor megkezdtem a választási sorozatomat, nem kételkedtem a Fidesz győzelmében, legfeljebb a kétharmad megtörését láttam reális célnak. A dolgok jelen állása szerint ezt se sikerült elérni (végeredmény szombaton). Sok barátom, ismerősöm szó szerint gyászol. Én csak a csalódás után – hiszen titkon mégis csak reménykedtem valami egész másban – megpróbálom megérteni, hogy mi történt, mi van, és hogy milyen az az ország, ahol élnem adatott, és ahonnan már nem tudok elmenni. (Ha harmincéves lennék, és lenne valami tisztességes szakmám, elmennék. Amikor tényleg 30 voltam, ezt elképzelhetetlennek tartottam, s nem azért, mert ez sokkal nehezebb lett volna.) Tézisek, gondolatfutamok következnek.

A számok realitása, választási realitás és a politikai realitás.

A Fideszre – jobban mondva Orbán Viktorra – a választók kisebbik fele szavazott; ellene a választók többsége. Ebből jött ki a mandátumokban számolva elsöprő győzelem. De ez így volt már négy éve is. Sokan beszélnek csalásról, és biztos volt ilyen is, de a lényeg, hogy maga a Fidesz által egyoldalúan meghatározott választási rendszer csaló: a választási körzetek megrajzolása, a levélben szavazó, soha itt nem élt, nem itt adózó, a magyar törvényeknek és kormányintézkedéseknek nem alávetett „külhoniak”, illetve a magyarországi lakcímmel rendelkező, de valamilyen okból külföldön tartózkodó – dolgozó, tanuló –, de a voksolásból lényegében kizárt magyarok közti különbségtétel. És ezen túlmenően akár a választási csalás fogalmába vonható a valamennyiünk pénzéből hónapokon át folytatott kormányzati médiakampány, a média gyakorlati kisajátítása, az ellenzéki sajtó (még csak) részleges felszámolása, meg persze a választásokra időzített Erzsébet-utalvány, fűtési "visszatérítés" stb.

Ehhez képest szinte másodlagos, hogy a választókörök egyharmadában, elsősorban a falvakban nem volt ellenzéki tagja a szavazatszedő és –számláló bizottságoknak, vagy hogy nyilván most is tömegesen volt „láncszavazás” vagy olyan, hogy mobilfényképpel kellett igazolni, kire szavazott az illető. Ez is a falvakra jellemző, ahol a közmunkát osztó polgármester korlátlan úr. Nem (vagy nem elsősorban) fideszes polgármesterekről van szó, hiszen a falvakban kevés ilyen van; függetlenek, párton kívüliek ők, de részei az államhatalomnak, a hierarchiának és tudják, a megfelelő választási eredménytől függ a költségvetési támogatásuk, az, hogy lesz-e pénzük felújítani az óvodát, fizetni a közalkalmazott orvost, óvónőt vagy a közmunkást. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a Fidesz a falvak népével nyert, és a statisztika szerint éppen a legszegényebb, tehát legkiszolgáltatottabb falvakban volt a legnagyobb arányú, 90 százalék feletti a győzelme. Nem a „romlatlan” tiszta szívű, tiszta erkölcsű”, nemzeti elkötelezettségű népről van szó, hanem a hozzájuk kizárólagosan eljutó kormánypropaganda által módszeresen félrevezetett, megfélemlített emberekről. Személyes élmény: Pesttől félórányi távolságra lévő falu cigánytelepéről egy 35 év körüli asszony sírva mondja – nem kérdi, hanem állítja –, hogy jönnek a migránsok és a gyerekével együtt elégetik… Idetartozik, hogy ebben a közösségben nagyon erős a Hit Gyülekezetének a befolyása. Na, nem mintha a katolikus vagy a református egyház jobb lenne, tisztelet a kivételnek. A magyar társadalomnak ez az az egyharmada, amelyről adó- és támogatási rendszerének bizonysága szerint deklaráltan lemondott az orbáni rendszer.

Budapesten óriási vereséget szenvedett a Fidesz. Persze, már Szabó Dezső és Horthy Miklós (meg Kövér László) is megmondta, hogy „bűnös város”. A tájékozódás nagyobb lehetősége bűnössé tesz.

Milyen Magyarországot – melyik Magyarországot – képvisel az orbáni Fidesz? Röviden: egy lábszagú Magyarországot. Azt a Magyarországot, amely – nyelvi, kulturális valamint hosszan tartó politikai bezártsága miatt – hagyományosan bizalmatlan minden újjal és minden idegennel szemben. Amely a millenniumi kort tekinti történelmileg ma is érvényesnek és kulturálisan zsinórmértéknek. A mikszáthi és móriczi uram-bátyám világot, a nepotizmus és a korrupció világát. Azt, ahol az erőn – a hatalmon – alapul a tekintély, és a környezet által megvetett deviáns, aki ennek nem engedelmeskedik.

Itt valamit világossá kell tennem. Orbánról, környezetéről, az orbánizmusról beszélek, nem pedig azokról, akik bármilyen okból őszintén a mai kormánypolitika támogatói, a Fidesz szavazói. (Egyébként természetesen az orbáni rendszert cinikusan képviselők közt is vannak művelt, kozmopolita, 21. századi figurák.) A barátaim között is vannak (szerencsére nem nagy számban) fideszesek, de nem ezért lettünk valaha barátok, értem, hogy miért így gondolkodnak, és eszem ágában sincs felmondani velük a barátságot.

Mi lesz? Mit tudom én. Amit talán mégis, az az, hogy a jelenlegi parlamenti ellenzéki pártoktól nem várható ennek a rendszernek a leváltása, megdöntése. Alkalmatlanok, és – részben kényszerűen, hiszen ezért kapják azt az állami pénzt, amiből fenntartják magukat – részei a rendszernek. Új, mozgalmi alapú politikai szerveződés(ek) lesz szükség, hiteles emberek részvételével, vezetésével (pl. Márki-Zay, Gulyás Márton, Juhász Péter a Momentum stb.). Mert – és ez a legfontosabb következtetésem abból, ami tegnap történt:

AZ ORBÁN-RENDSZERTŐL VÁLASZTÁSOKKAL MÁR NEM LEHET MEGSZABADULNI.

 * Közben Zoli barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy a mondat hibás (mint fogalmazott: "Philosophical Clusterfuck"), minthogy én a választók többségével szavaztam együtt. Csak a parlamenti többség nem a mienk.