Kint voltam tegnap is, a múlt héten is – mint az elmúlt években annyiszor. Azt gondolom ugyanis, hogy plusz egy fő is számít. (És örülök, hogy sokan gondoljuk így.) Régebben sok korombeli ismerőssel találkoztam, tudom, hogy most is ott voltak, de elvesztek a tömegben – a hál’ istennek ifjabbá vált tömegben.

Baloldali (vagy annak mondott), liberális (vagyis individuálisan szabadságelvű) szemléletű hetilapokat (MaNcs, HVG, És) olvasok (plusz Heti Válasz), Facebook-ismerőseim között pedig többségben vannak az MSZP- vagy DK-szimpatizánsok (bár van szilárdan Fidesz-hívő barátom is).

Tegnap két fiatal sráccal vonultam, őket szemmel láthatóan lelkesítette az esemény, a – zászlókból, pólógrafikákból kitűnően – sokféle gondolkodású ember együttléte és a beszédek. Én „csak” örültem, meg reménykedtem. Reménykedem.

Nézem az internetet, véleménycikkek, FB-bejegyzések, kommentek, és feltűnik a fanyalgás. Pont azon, ami engem – és a tegnapi tízezreket – reménnyel tölt el: a sokféleség, a szándék a politikai és világnézeti különbségek áthidalására. Nem eltüntetésére – áthidalására egy közös cél érdekében. Nemzeti egység? De hiszen azok is a nemzethez tartoznak, akik politikailag a szemben álló táborban vannak! Emellett történészként tudom, hogy az ilyen, széleskörű összefogás csak egy-egy pillanatra valósul meg, s a közvetlen cél elérése után azonnal napvilágra kerülnek a különbségek. De ez így van rendjén. Most a közvetlen cél egy autokrata, mindinkább diktatórikussá váló, fasisztoid rendszer megdöntése. Egy olyan rendszeré, amely – egyebek mellett – lehetetlenné teszi a véleménykülönbségek valódi artikulálását, az – eltérő – érdekek érvényesítésének lehetőségét.

A fanyalgók érdekes módon eleresztették a fülük mellett a tüntetés első szónokának, Móra Veronikának (az Orbánék által elsőként betámadott, civil szervezet, a „Norvégalapos” Ökotárs Alapítvány vezetőjének) a felhívását: „Szervezkedjetek!” Ami tulajdonképpen közös mondandója volt valamennyi beszédnek, hogy ugyanis szép, hogy most ennyien itt vagyunk, de el kell jutni mindenhova, a falvakba is, Kelet-Magyarországra is, és ki kell állni minden üldözött személy és szervezet mellett. Baloldali (valóban baloldali) ismerőseim fanyalgásából vagy éppen dühéből nemcsak a képen látható és az ideológiai „zagyvaságot” megtestesítő zászlónak jut ki, hanem Márki-Zay Péternek is, aki abból indul ki, amit a választás után minden elemző megállapított: ez a széttagolt, pártérdekeket képviselő (és a „pártérdek” nem szitokszó, hanem ténymegállapítás, objektíve létezik ilyen érdek, annak minden látható következményével) ellenzék az Orbán által létrehozott választási és médiarendszerben nem képes leváltani Orbánt. Új – újfajta, nem pártelvű – ellenzékre van szükség. Az már a magyarországi viszonyokból – történelmi és kulturális hagyományokból, a társadalom mentális állapotából – következik, hogy ezt hitelesen (= hatásosan) egy önmagát konzervatívnak, kereszténynek valló, jobboldali politikus képviseli. (És akkor most ne menjünk bele abba az egyébként izgalmas kérdésbe, hogy mennyiben érvényes a mai Magyarországon  a „jobb- és baloldal” kategorizálás.)

Az Orbán-rendszer csak a parlamenten kívül dönthető meg – hogy békésen-e, az ma nem tudható. A „parlamentenkívüliség” éppúgy jelenti az utcai demonstrációkat, mint a hétköznapi szervező–szervezkedő, felvilágosító munkát. Budapesten kívül is.

Talán elkezdődött…