Úgy látom, valóban beszippantott a proust-i miliő. Annak idején engem kevésbé, jóllehet én még akkortájt forgattam, amikor csupán a Gyergyai-féle fordítás, azaz az első három kötet volt olvasható nyelvünkön. Amikor az Atlantisznál kezdtek megjelenni a további kötetek új fordításban, azokat is beszereztem, csak éppen még nem került rájuk sor.

Egyébként engem egy másik jelentős olvasmányélmény segített elmélyülni az idő, az emlékezés és a személyes identitás bonyolult szövevényében, Krúdy Szinbádja. Mindketten, Proust elbeszélője és Krúdy hőse, annak révén férnek önmagukhoz, hogy emlékeikből formáznak lenyomatokat. Mindketten egyszerre kiszolgáltatottjai és teremtői a személyes múltnak. A francia szerzőt elsősorban az emlékezés, magyar társát inkább az emlékezet érdekli. Az előbbit tehát a folyamat, illetve az, ami tudatunkkal történik ennek során. Míg az utóbbit az időbeliség, végső soron az elmúlás kijátszása, felfüggesztése. Amiben azonban újfent közösek, az a mondattan. A gyönyörűen felépített, nagyívű, ritmikus mondatok.

De talán mindegy is, melyikünket melyikőjük érint meg jobban, mert az általuk közvetített tapasztalat nagyjából egy irányba mutat. Egyediségünk végső kulcsa saját tudatunk bíbelődése emlékeinkkel. Azokkal a mentális műveleteinkkel emelhetjük individuummá magunkat, amelyeket kizárólag saját magunk végezhetünk el. Egyedi emlékeink szolgáltathatják ehhez az egyetlen lehetséges tartalmat, mert csakis ezek azok, amelyeket mindenki mást kivéve magunk tudhatunk magunkénak. Egyedül a saját tudatunkban léteznek és velünk együtt tűnnek el örökre.

Tartalmas olvasást!

A szakramentumát! Már megint figyelmetlen voltam, hogy a rendszer milyen név alatt léptetett be korábban. Szóval valójában "beszélő név" voltam "hungboy"-ként, aki máshol szokott inkább előfordulni.

@beszélő név: :) Akkor neked köszönöm és nem "hungboy"-nak. (Érdekes lehet ez a skizofrénia.)

Érdekes, hogy Krúdyt említed. Újra meg kéne próbálkoznom vele, mert valaha - évtizedekkel ezelőtt - nem sikerült a találkozás, egyszerűen nem kötött le. Holott akkoriban egy barátom, aki elég jól ismert, azt állította, hogy nagyon nekem való. De hát vannak késleltetett egymásra találások, mint én most Prousttal. Az első három kötet egyébként persze nekem is Gyergyai fordításában van meg, úgyhogy most így csaptam bele az elsőbe. Gy. elő- és utószavát abszolváltam tegnap.

Egyébként pedig amit az emlékezésről és az emlékekről írsz, az nagyon igaz, ebből született a blog számos korábbi bejegyzése, sorozata.

@rás: nagyon fiatal voltam amikor a Szinbád olvasásába belekezdtem, s a napi feladatok nem tették lehetővé, hogy a szó szoros értelmében ízleljem a mondatokat, s nem volt meg bennem a költői világ értéséhez szükséges érzéki tapasztalat. Így félbe maradt az olvasása.
Ha megfigyelted, és olvastad a Varázshegyet Thomas Manntól akkor ott is felfedezheted a bergsoni időfelfogást, amit Th.M. filozófiai kontextusba is kifejt.
Még nem voltam 18 éves sem, amikor a gimiben tanultunk a tudatregényről, s így foglalkoztunk a megemlítés szintjén Proust-tal éa Joyce-al, aztán múltak az évek fölöttem, s miután a könyveknek is sorsuk van mind a két szerző legnagyobb műveit elolvastam.
Proust legelőször a hetedik kötetet "A megtalált idő"-t írta meg, és talán az elsőt, a Schvann történetet. S utána a közbülső öt kötetet.
Az első kötetet kétszer olvastam, s már hatvan éven felül kezdtem bele ebbe a regényfolyamba. Nem szeretnék, és nem is tudok úgymond értekezni erről a monumentális műről, csak elmondom, hogy miért szeretem, s örülök, hogy ismerem.
A szubjektív, akarattalan emlékezés által komponált, színes emlékezés a párizsi arisztokrácia szalonjairól, annak aprólékos, emberi gesztusok, viselkedésminták felidézése, s beleláttatás annak dekadens valóságába. Az ösztönök mind sejtetések a szereplők magatartásai mögött. Nagyon szeretem a Bimbózó lányok történetét, csodálatos leírás a kamaszgyerekek ösztönvilágáról.
Találkozhatunk a regényfolyamban a párizsi szegényebb polgárok életével, sokat foglalkozik azzal is, hogy a francia polgárság, arisztokrácia, megosztott a Dreyfus-ügy megítélésében.
S az első olyan szerző, aki nyíltan szerepeltet homoszexuális szereplőt. Persze tudom az egész idő és tartam, valóságos idő, és mechanikus idővel szembeni egész felfogását, de az emberről, az ember úgynevezett rejtett világáról, amit a spontán emlékezet felszínre dob, s még azokat is amiket szívesen eltitkolnánk, csodálatos, szinte zenei futamként éljük át. Egyébként Albertine, az igaz, hogy női szereplőként, de a sofőrjéről, titkáráról és szerelméről lett mintázva, az összes civódásukkal együtt.
Talán látszik, hogy szeretem ezt a művet.
Végezetül, de ez egy kicsit más, a művet le lehet zárni az úgymond megtalált idővel, de Hankiss szavaival élve az ember befejezetlen, és az a meggyőződésem, és az emberi emlékezést, annak spontaneitását nem lehet élő emberként lezárni./ kivéve egyes betegségek estén/.

@egy nagyi: Kösz szépen. Igen, látom, hogy szereted. :) Belekezdtem az első könyvbe, még nem biztos, hogy végigolvasom. Értem a dolog filozófiáját, le is nyűgözött A fogoly lányban, de nem valószínű, hogy ez az egész regényfolyamban ott tart. Egyébként először Gyergyai elő- és utószavát olvastam el, amiből kiderül, hogy egyáltalán nincs oda Proustért.

@beszélő név: talán Te is tudod, és nem újdonság számodra, hogy Szentkuthy:Prae című nagyívű munkáját tartják a magyar Proustnak
végül: nem az emlékeinkből képezünk lenyomatokat, hanem a bennünk lévő lenyomatokat hozzuk felszínre tudatosan vagy öntudatlanul. Rétegződik az ember tudatában amit átél, s lehet, hogy egy újabb, ki tudja milyen hatásra tudatosan is át gondolhatja az élményeit, de vannak spontán emlékezetek, amikor például emlékszel az édesanyád kölnijére stb..