Vannak helyzetek, amikor az ember átéli Európát, és hogy mit jelent az, hogy ő európai. Ez is ilyen. 

Hosszú évekkel ezelőtt voltam a Notre Dame-ban. A szájtátáson és szemmeresztésen túl, tudtam, éreztem, hogy fontos, hogy ott vagyok. Vannak ilyen helyek Európában, a velencei Szent Márk tér Quadri Kávéházától a Stonehange-ig, az Akropolisztól a Brandenburgi kapuig.

A Notre Dame-ot persze újjá fogják építeni - történetében nem először.

Ahogy újjáépítették a mosztari Öreg hidat is. Az nem véletlennek esett áldozatul: a nagyon európai horvátok lőtték szét a boszniai háborúban. Két évvel korábban sétáltunk át rajta. Számomra az is történelem lett.

 Párizs, Mosztar - az asszociációs lánc vége egy általam itt a blogon már többször felhasznált Andric-idézet:

„Hát legyen, gondolkodott tovább, ha itt rombolnak, valahol építkeznek. Talán van még valahol nyugodt vidék, vannak még okos emberek, akik tudják, mi az isteni szeretet. Ha az Úristen levette kezét erről a Drina menti boldogtalan városról, talán nem vette le még az egész világról s az egész földről az ég alatt. Ezek sem fogják ezt örökké így folytatni. De ki tudja?... lehetséges, hogy ez a pogány hit, amely mindent rendezget, tisztít, javítgat és csinosítgat, hogy aztán nyomban utána mindent fölfaljon és leromboljon, elterjed az egész földön. Talán ebből az isteni világból puszta mezőt csinál értelmetlen építkezései és gyilkos rombolásai számára, legelőt kielégíthetetlen éhségének és érthetetlen étvágyának? Minden lehetséges. Csak egy nem lehet. Nem lehet az, hogy teljesen és mindörökre eltűnjenek a nagy, okos és lelkes emberek, akik Isten dicsőségére soká tartó építményeket emelnek, hogy a föld szebb legyen, s az ember könnyebben és jobban élhessen rajta.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)