Írni a lehetetlenről, a pokolról, aminek szemtanúja voltam. Bő két évtizeden át küzdött Vonnegut azzal a belső kényszerrel, hogy megírja azt, amit fiatal katonaként és hadifogolyként átélt: Drezda 1945. februári bombázását, felégetését, amelynek 130 ezer áldozata volt. Az angolszász légierő terrorbombázása nagyobb pusztítást végzett, mint félévvel később a Hirosimára ledobott atombomba.
Hirosimáról már gyerekkoromban rengeteget hallottam, olvastam - Drezdáról semmit. Rotterdam, Varsó, Coventry német terrorbombázásáról - s persze Guernicáról - sokat tudtam, Drezdáéról, Hamburgéról csak évtizedekkel később olvastam. A 70-es években jártam Drezdában, láttam a romos Frauenkirchét; igen, háborús mementó, gondoltam. De hogy valójában minek a mementója, azt nem tudtam.
Vonnegut könyvében az a döbbenetes, ahogy fekete humorban és a szó szoros értelmében vett mesében - elmesélésben - keveredik a fantázia, az álom és a háború realitása. Mert az emlékezőnek csak így válik kimondhatóvá.
Régi adósságot törlesztettem.
Utolsó kommentek