Igazából nem "ünneplem" - hülye szóhasználat -, szóval nem foglalkoztat, temetőbe is ritkán járok, akkor is inkább temetésre, mint halottaimat meglátogatni. Tízen-, húszon-, harmincvalahány évesként azzal se tudtam mit kezdeni, amikor anyám minden évben kirángatott apám sírjához. A helyzet tulajdonképpen abszurd volt, hiszen hétéves voltam, amikor elváltak, tizenhat, amikor apám meghalt, én meg anyámmal és mostohaapámmal éltem.
Ugyanakkor - november 2-ától és haláluk évfordulójától függetlenül - számon tartom - szaporodó számú - halottaimat, velem vannak. Anyám, persze, meg nagynénéim, a családból legutóbb tavaly elhunyt, nálam két évvel idősebb unokatestvérem; barátaim, a 19 évesen öngyilkos Szásától, a tinédzserkorban szerzett, és így életem meghatározó szereplőivé vált barátaimon - J., P., G. - át Mátéig. Hiányoznak, de a lényeg, hogy voltak. Vannak.
Utolsó kommentek