Éjjel negyed 2-re kisült a diós bejgli is. (Vö. "Kis karácsony, nagy karácsony/ Kisült-e már a kalácsom?") A dolog most kicsit elhúzódott. Szokás szerint előző (kedd) este - késő este, mert egy barátommal találkoztam, fröccsöztem, dumáltam - megcsináltam a tésztáját és pihenni éjszakára a hűtőbe tettem. A tegnapi napom viszont kicsit sűrű volt, így csak délután álltam neki a töltelék (4 rúd dióshoz és 4 mákoshoz) elkészítésének, majd a mákosnak. Nyújtás, töltés, egy óra pihentetés meleg helyen, fél óra hidegen, aztán sütés. Minthogy este színházba mentünk, már nem fért volna bele az időbe az újabb kör, így este fél 11-kor folytattam.
Ma megkóstoltam őket, elég jók.
A töltött káposzta már hétfőn megvolt.
Ez csak egy rutin helyzetjelentés, tulajdonképpen tök fölösleges, de tegnap valamin elgondolkodtam. Az jutott eszembe, hogy ez - a töltött káposzta, a bejgli, meg a saját születésnapra minden évben sütött aranygaluska, a feleségemére a zserbó - a 22 éve halott anyámról szól. Ő készítette ezeket az ünnepi fogásokat, és az utolsó éveiben, amikor már alig látott, én segítettem neki a sütésben. (Amúgy gyerekkoromban is szívesen voltam mellette a konyhában, én mértem ki például a lisztet, cukrot.) A születésnapom előtt két héttel halt meg. - Aranygaluska? - kérdezte az öcsém. Természetesen elkészítettem életem első teljesen önálló aranygaluskáját. Úgy emlékszem, sikerült. Az az évi karácsonyi bejglit viszont jóformán kanállal kellett enni, mert szétesett. Ugyanis réteslisztből készítettem, gondolván, hogy az a drágább, tehát az jobb. Aztán F. Nagy Angéla felvilágosított, hogy nem. A következő évben már bátran küldtem neki kóstolót, mert igazán jó lett.
Szóval 22 éve csinálom, fura, élvezetes kötelességből.
Szép karácsonyt!
Utolsó kommentek