Peti írja: "Háború a XXI. században, a szomszédunkban.
Nem voltam katona, nem akarok fegyvert fogni a kezembe, embert ölni csak azért, mert a "hazám megköveteli." De ők sem akartak azok lenni, ők sem gondolták azt, hogy az életük az egyik pillanatról a másikra szétesik."
És erről mindenféle jut az eszembe. Elsőként az, hogy én voltam katona, (erről itt írtam), Kalocsán, 1966-ban, igaz, egy baleset (bokaszalagszakadás) miatt csak rövid ideig. Október 23-án voltam először őrségben; '56 tizedik évfordulója volt, parancsnokaink körében - számomra érthetetlen feszültséggel, ami azonban rám is átragadt az éles lőszerrel töltött Kalasnyikovval. Hülye, szorongató érzés volt egyedül állni a sötétben az őrtoronyban és arra gondolni, hogy esetleg lőnöm kell valakire, aki bármely okból megközelíti a laktanyát. Persze nem kellett...
A másik dolog, ami eszembe jut, hogy ifjúkoromat (50-es, 60-as évek) betöltötte - nem töltötte ki, de végigkísérte - az atomháborús fenyegetés. Úgy, hogy a szüleimtől örököltem a második világháborút, magam tízévesen láttam a szétlőtt Nagykörutat, és amikor hat évtizeddel később történelmet tanítottam, a Kádár-rendszer gyors konszolidációját, a "kiegyezést" mindenekelőtt azzal magyaráztam, hogy a szüleimnek és korosztályuknak a szétlőtt Körút láttán az jutott eszükbe, hogy alig 11 éve jöttek fel az óvóhelyről. (Mellesleg 1956. november elején mi is eltöltöttünk pár napot egy óvóhelynek berendezett pincében.) Aztán jött az enyhülés, az atomrakéták korlátozásáról szóló szovjet-amerikai megállapodások sora, ma pedig tekintélyes politikusok, politológusok és publicisták világszerte azon filóznak, hogy Putyin vajon ledobja-e az atombombát Ukrajnára. (Pár perce olvastam egy orosz nyelvű hírportálon, hogy orosz televíziós kommentátorok határozott megtorlást követelnek a krími hídon ma reggel elkövetett robbantásért.)
És eszembe jut az az - egyébként ukrán nemzetiségű - srác, akit 1969-ben Vlagyimirban, a kollégiumban ismertem meg. Az előző évben az NDK-ban teljesített katonai szolgálatot, és egy kicsit beleőrült abba, hogy részt kellett vennie Csehszlovákia megszállásában, noha állítólag semmilyen harci cselekményben nem volt része.
És persze hogyne jutna eszembe, aki nem azért ment háborúba, mert "a hazája megkövetelte", hanem a megnövekvő adrenalinszintért, az ölésért - és talán a megöletésért.
Utolsó kommentek