Itt volt kamaszkori legjobb barátom, J egykori felesége, P. Ők vagy 35-40 éve elváltak, J több mint tíz éve halott. J-vel a 60-as évek végén megszakadt a barátságunk, P hosszú ideig külföldön élt, nem volt kapcsolatunk. Valamikor a 90-es években jött haza, véletlenül futottunk össze, már nem emlékszem pontosan, talán egy koncerten. S ha J-vel nem is, vele felújult a baráti kapcsolat. Felidézte - amit akkorra már elfeledtem -, hogy amikor J bevonult katonának, rám bízta, hogy vigyázzak a barátnőjére.
Sok okból nem találkoztunk már évek óta, csak e-mailek révén tudtunk egymásról. Ma végre itt volt, és az általam készített finom vacsora mellé meglepetéssel is szolgáltam. A múltidézés - régi lakások emlegetése - során vagy ötven évvel visszamenőleg lebuktattam a volt, akkor még férjeként funkcionáló férjét. J egyik lakásáról a felhőtlen ifjúkor vége jutott eszembe, azé az ifjúkoré, amikor számomra természetes volt, hogy a barátaimhoz előzetes bejelentés nélkül (még nem volt mobil telefon), bármikor felugorhattam. Ez történt akkor is, valamely napsütötte délelőttön. Becsöngettem J-hez, aki résnyire nyitott ajtót, és közölte, hogy most nem tud beengedni. Mondom, az idők szomorú változásának példájaként idéztem fel a dolgot, s emlékeimben az akkori J egyedülálló volt, hiszen mi másért gondolhattam, hogy bármikor beállíthatok hozzá, és mi másért maradt meg keserű emlékként, hogy akkor nem engedett be. P nevetve közölte, hogy akkor már házasok voltak...
Utolsó kommentek